Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet
118 hagyjon ön engem nyugton s én önnek adom azt mind, mind ....... — Nem, nem Klotild, én szeretem önt véghetetlenül, szeretem! Önnek enyémnek kell lennie, ön nélkül az életet el nem hordozhatom.... Nőm lesz, betöltőm minden vágyait, mielőtt lelkében megteremne, ragyogni fog minden a mire néz, rabszolgája leszek minden óhajtásának, s ezért csak egy árva érzeményt kívánok... — Nekem nem báb kell!.... Mi másként sem nem találunk együtt, meg lenne mérgezve minden pillanatunk. Nem látna ajkamon egy mosolyt, eltndná-e tűrni azt a hideg hervadó arezot, melynek minden vonásiból átok kiáltana egy megromlott életért?! Oh hagyjon, hagyjon nyugodtan engemet, ne fosszon meg a boldogságtól engem, s önmagát! szólott köny- nyek között a lány, s esdöleg nézett öröme gyilkosára __ E pe rczben az öreg Zauntner lépett bé, arcza szigorú volt----minden vonásból fenyegető harag lövelt a leány könyeire. Klotild ösmerte apjának ez arcz sziliét s tudta, hogy ilyenkor a kebel viharja szörnyű, és remegve kapta el szemét, s látszólag összeborzadott. — No add meg hamar a mátka csó- kott, szólott az apa, azon a nyájas hangon, melyből annál döbbentöbben emelkedett föl az elfojtott parancs— A lány esdöleg nézett apjára, de ennek harag dúlt vonásiról ijedten kapta le szemét, s tántorogva engedte magát a férfitól átöleltetni, hogy szűz ajkain a mátka csókja elpattanjon. Klotild egy karszékbe hűlt, s eltakarta szemét, hogy ne lássa a bekövetkezett csendben eső bús rémeket, mit gúnyos arczczal úgy tetszik árva szivét vérig csipdesék ....... Sz arvadi ezt szeméremnek vette, mert pár perez múlva elégülten távozott. Együtt maradtak a szív könye és a durva parancs szava, mely járja át a szivet, her- vassza el az érzelem s öröm minden virágát , hogy tegye kopár temetővé a szivet, hol csak egy halott rabló jár, mely fölássa az emlékezet kezével a múlt be- hantolt sírjait, bétemeti az életet, hogy kiássa majd s elvigye zománcz ékeit... Ez a kétségbeesés! __ Mié rt mutatnám e jelenetet, sem rajzban sem élve ne lássatok ilyet soha! — Jó leány ne sírj, ne kérj hasztalan, a köny csak edz, s nem lágyít vakult szenvedélyt. Az fáj: hogy éppen akkor öl, mikor éltet akar adni, fáj, fáj, de világot hiában gyujtsz, hol a szem-világ kristály lencséjére— az örök setétség — már rávoná szürke fátyolát.... — Sírjál! sírjál! nagy halottad van!., egy egész életet! Sirassad három boldogságnak kialudt fáklyáját... Sirasd, sirasd!!! in. Ilalavány éje mécs világánál ül a szép Klotild. Könnyes szemét bánatos arczát elrejti kis fehér kezével, s elfojtott zokogással sír.... — Hűlj le, hűlj le életem virága, szakadj le homlokomról bútól súlyos ,ara- koszonú, mintha méreg volna bódit minden szirmod, s mégis ha tudnám hogy megöl.... kiszagolnám belőle a halált. Mely minden ékét eldobta értem, kit szeretek annak élete kér boldogságot, tőlem, ki csak zokokni tudok.... Tudhatom-e öt boldoggá tenni, ha látni fogja arczomon a sűrűn halott rejtett könnyek nyomait, és ha látni fogom arczán a boldogságot, nem fog-e rémitöbben kinzani atyám után- nam zúdítandó átkának s anyám elhagy ott sírjának emléke?! Oh ez emlékek fölfogják verni lelkem csendjét, s mintha minden rögét lelkemre dobnák. Fog fájni nekem az a messze hagyott kis sirdomb, mely egyedül értette volna meg e tettemet jó anyámnak sírja... Tegnap utoljára látogattam meg, mikor elhagyandom aztat végképp.... Miért is megyek el. Itt boldo gtalan lennék, s ott sem leszek boldog , s az eredmény egyre megy ki....... Gy ulám szerelme s az ö boldogsága nem elég jutalom-e azért, hogy eldobom e fényt itt hagyom legszentebb emlékimetü? Ha előttem állna a pokol, s igy lenne a menyny, mégis elmennék vele; mert én ötét úgy-úgy szeretem... szólt a szép leány, s elfojtá szavait a feltört zokogás. Az óra éjfélt ütött, a szellemek órájának eljöttére, a lány megrázkódott s zokogva tördelé: — Oh anyám, édes jó anyám!__E pi llanatban az ablakon zörej hallható__
