Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet
119 KÉT PRÓBA. 120 Egy erős nyíl pattant az ablak keresztjére. A nö fölugrott „alant van, ott vár,“ susogá— Egy perczig ott állt — mozdulatlanul— önmagával kíizködve, aztán az ablaknak rohant, megerösité a följött kötél létra kapcsát az ablak vaskeresztjéhez, majd fölragadta a halvány mécset, s mint siető szellem-árny—vonult a szobák felé. Ott álmodott azöregZaunt- ner, magában remegve leánya boldogságáról érthetetlen szavakat ....... — 0 boldoggá akart tenni, csak az eszköz volt hibás, bocsáss meg, bocsáss meg jó atyám, tördelé suttogva, ráhajolt s megcsókolta a reszkető ajakat....... Az ap a fölébredt fölemelte fejét, megcsókolta, megölelte lányát, s szólt: — Menj, menj alunni édes gyermekem! Klotild újból megcsókolta arczát, ajkát, homlokát. — Jó éjt, jó éjt leányom, mennyeg- zödre viradólag álmodj, álmodj szépeket, folytaíá az öreg. A lány megfordult, eltakarta arczát míg a másikkal szivéhez kapott, s tántorogva ott hagyta a szobát, lasudan zokogva----elszakitám a legszentebb láncz ot! megöltem apám életét!... Nem, nem én, maradok. Inkább én haljak meg, mint atyám sorvadjon el hűtlen gyermekéért... E perczben ha'.lszott előtte Gyula reszkető szava. — Imádott Klotildom, te habozol, ily hamar megbántad ezt? Nem, nem ezt vártam tőled! E hangban annyi fájó szemrehányás volt, a lány döbbenve nézett az ifjúra... — Ne vádolj, ne vádolj! én megyek! szólt, s leborult a földre, megcsókolta e padlatot, mit azok tapostak, kik szerették Öt, imát rebegett, minek véghangja volt: — „Bocsásd, bocsásd meg vétkemet“! s szilárdon lépett alá a hágsón, melynek alján szerető karok várák ötét. A következő pontok egy lélektani igazságot mutatnak föl: hogy a kész akarva szerelemért átvett nyomorban addig van boldogság, mig tart az önérzet büszkesége, hogy fáradhatunk azért, ki mindenünk ; de ha sulyosbulni kezd ez állapot, eloltogatja a szerelem lángját, vagy kettőzted a fáradást és összerogy a munkáló erő. S a mint nö a nyomor fejünk lelett, úgy a képzelt boldogság is tova száll....... s az és örökli újból a trónt, me lyet az élet tavaszán—a másik kárára — a gondtalan szív szokott bitorolni.... De fordítsuk el egy kissé szemeinket az Ínségtől, s nézzünk be a fényterembe. Gyula és Klotild mig a boldog perczek mámorában úsztak, egy jutalmazó csókért, a boldogság egyetlen vonásáért, oly fáradalommal dolgoztak.... De a nőtt terhekkel havak múltán leszakadozott a nymbus. A nö, ki nem volt megszokva e fáradozáshoz, kit a kényelem növelt föl a munkátlanságnak; ha férje kebléhez szoritá öt, ez áldozatkészségért s férje arczárói egy öröm-könyet törölt le, oly véghetlen boldog volt, s föl nem cserélte volna fényes múltjával e fáradalmas jelent; de a férj homlokain mind sűrűbbek lőnek a gond-redök, s az agódás elvette csókjának kéjt hozó melegét. Naponta borusabb, halványabb lön s ros- kadott. A férj szerelme most kényelmet akart előteremteni, s eladta a kis vagyont — az ősi birtokot. Ez sem tartott soká. Mint közelebb jött sötét arczával az ínség, a nőt a fáradság és fájdalom ágyba dönték.... Ott viraszt a férj, lesi minden perczét, s ha egyetlen vidorság elszalad arczán oly boldog, kész nélkülözni mindent, éhezik, rongyollik, csak nőjének legyen mindene, gyógyszere, kényelme, étele. IV. Fenn a falusi kéjlak fényes termeiben a falu úrnője ül, özvegy, ifjú és szép! Egykor a gyermek Gyulának volt játszótársa, s végre titkosan imádák egymást. A szép Málvinát szive nélkül gazdag úrnak adák nőül, de ö nem felejtheté az édes gyermek ábrándokat, s szíve eped- ve csüngött a múlt emlékein. Az ifjút sorsa hívta, s majd Klotild szerelme háttérbe űzte a gyermek vonzalmát.... Mikor a sors összehozta őket, a nö özvegy volt, szép és ragyogó. Az ifjúnak szive földobogott újra; de remegve csiti- tá le szive vágyait, kerlilte, szaladta a perczet, nehogy lássa öt, nehogy föllobogjon a régi vonzalom, s meg kelljen
