Girókuti Képes naptára 1860

Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet

nyom nélkül. A rombolás szelleme helyét az alakítás szelleme foglalta el, mely gyűjt erőt, rendez, és alakit naponta, s a tehetségeket tétlenségben maradni nem hagyja.

E szellem hatásának eredményét akarom itt rövid vázlatban föltüntetni.

Sza mos uj vártól éjkeletre szép völgyben kanyarog az út a czegei tó felé; mely fölött tova felfut a Mezős ég kietlenebb tájaira hol a letarolt szántókon és kopárokon elfárad a szem , mig szálasabb növényi csoportot, azaz mintegy odatévedt er- döcskét talál, mely a környéknek vidámabb színezetet kölcsönöz.

Közvetlen forradalom után még föltü- nöbb volt a pusztaság e tájon. Sok parlagon hevert jószág egy-egy kiirtott család vérnyomaival gyászolt; sok helyről elszé- lyedtek a volt birtokosok; mások önkénytelen jutottak meszsze számukra rendelt lakhelyekre. Nem volt, ki a földet művelje. Gyakran lehetett akkor nagyobb égés maradványival tarkázott falvakat, omla- dékban hevert urlakokat találni. Rongyos kiéhezett alakok lézengtek úton és últalan helyeken, a rombolás szellemének áldoza- taiképen.

Most e bus képek még csak emlékezetben élnek; onnét is kiirtja majd a busáson kamatozó ipar, mely emlékképpen helyettük a való élet hasznos alkotmányait állítja elő.

Említettük völgyi úton, nehány évvel e beszély első részébeni események után egy gyalog ember ballagott a Kékes fölött emelkedő hegynek fölfelé. Előtűnő öltözete egyszerű pórias volt, széles karamu kalap, czondraposztóból készült szokinány harisnya, és hoszszuszáru czizma. Minden lépten hoszszu fütykös botjára támaszkodott, s menetközben gyakran körülbámulta a vidéket.

Egyszerre mint a ki valami okosat gondolt, nagyot fohászkodott és az útmel- letti hantra leült. «

Nem sokára hasonló öltözetű ember jött ugyanazon úton lóháton. Ez mély gondolkozás helyett egy önnöntalálmányu nótát dúdolt, s a vidék minőségével nem sokat látszott törődni; lova is csak úgy baktatott s a széles úton nem az egyenes i- rányt figyelte, hanem jobbra balra tett kitéréseket egy-egy harapás fűért s csak kényére lépdelt előre.

67 BORÚRA DERŰ,

— Isten jó napot atyafi! szólitá meg a gyalog.

— Kendnek is földi! viszonz a lovas.

— Megtudná e keed mondani azt a falut; ugyan hogy is híják no! azt a hol az ákáczfaerdö van, merre van ?

— Már hiszen földi, ákáczfaerdö itt is van a hátunk mögött Czegében; azt gróf Vass vetette.

— Nem tudom én ezt sem; de a hová nekem mennem kell, az nemCzege; ákácz magért mennék én oda.

— Ühüm! Akáczmag! Vetni akar kend? Aval miis szolgálhatunk. Vékaszámra vagy kupaszámra ?

— Hogy hívják keedel?

— Aval kend nem sokat ér; mert én csak gazdája vagyok az én uramnak; az én uram Eszényi Áron.

— Aha , az az a kit én keresek. Hát hogy van az a jó ur? Mondják, hogy sokat betegeskedett. — Az együgyü ember ez észrevételét homloka felé tett ujeme- léssel követte.

— Bohó kend! kiált rá a lovas. — Kendnek soha sem lesz olyan betegsége. Lássa kend kinek a bordája alatt fáj, még nem mindig hiányzik a korpája. — Mond a lovas, ugyancsak homloka felé mutatva. — Hanem hát keljen fel kend és kövessen engem; majd meglássa, milyen esztelen emberrel lesz dolga.

— Bocsásson meg ked, ha vétettem; de úgy hallottam. Hát az a veje derék ember ugy-é?

— Derék-e? meghiszem ám! Látja kend ezt a lovat; semmi hibája, csak hogy nagyon szeret gondolkozni; ezt is ö ajándékozta nekem, Pedig tudja kend miért? Hát csupán csak azért, mert ezen hordtam neki az ifjú aszszonytól a leveleket, mikor az a drága lélek még csak leány volt.

— Ugy-é? Na ne sajnáljon sokáig élni! — Pedig arról azt mondották, hogy hát gonosz ember! öt álló esztendeig ült a hűvösben.

— Már megmondtam , hogy kend ostoba ! riadta lovas ember, haragosan ütve lova füle közé. Ha keetek felé mind csak ilyen ember terem, hát mindjárt itt hagyom kendet is az országúton.

— Megint haragszik! —mond meghök- kenve a gyalog. De hát megkövetem kee- det, miért zárták volna be?

DERŰRE BORÚ. 68