Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet
— 19 — 20 — vér felizgatta vér nem szüli azt, a mi ily ünnepélyes órákhoz illő, visszatorlás helyett a világ új polgárnőjét megcsókoltam : Isten! add, megérnem, hogy öt fölnevelhessem. Mit mindent végiggondoltam azon perczben, midőn a gyermekre az első csókot leheltem, nem tudnám elbeszélni.... Fél év múlva leányom születése után, özvegy lettem. Egy száp napon Izát kis leányunkhoz Gizellához vezettem, s megkértem, hogy legyen anyja, útmutatója, és barátja az ártatlannak. Oh! mert hosz- szú, s rögös az élet útja:r> minden pillanatban megbotolhatunk. 0 rám hajolt, megcsókolt. Ezen csók égeti lelkemben az emlékezet szövétnekét. Iza mindent Ígért: mondta, hogy legjobb anya, leg- hübb nő, leggondosb gazdaszony leend, csakhogy az által valamit takaríthassunk meg a gyermek jövőjére; mert jól tudta—ha nem is mutatta — hogy eddig csak az én lelki testi erőm megfeszítése által élhettünk napról napra. Kölcsönösen becsületemre fogadtam, hogy mindennemű tivornyázással felhagyok.... Én szavamat tartottam, s örökre is megtartom, és — mégis __ Fé l év múlva özvegy lettem!!! Már atya voltam, már volt ki nevessen szemeimbe, létezett egy lény a kiért iparomat kettöztessem: volt a kis Gizella. Egykor mezei munkámból tértem meg. Szobám puszta volt, mint azon özvegynek szobája, a ki férjét a sírba fektetvén, annak sírbantj ától azon kongó termekbe lép, melyekben azelőtt öröm, jólét, vagy bánat honolt; de a megszo- kotság, a zaj, a mi eddig népesítette, az eltemetettél együtt elhunyt. Cselédeim azt mondták: hogy pöm eddig atyjánál van; mindent elvitt, a mit a házhoz hozott, sőt a mit nem hozott, azt is elvitte — a kis Gizellát. Leültem egy fényű padra; ott viradt rám. Hiába kérdeznéd azon éj gyötrelmeit: ébren álmodoztam. Végre körüljárván a puszta szobát, azt mondám: szerettem öt, mint embertől kitelik; boldo- gitni óhajtottam, nem lehetett. Isten adjon neki boldogságot, szerencsét!... Isten veled Iza! te elfeledsz engem, én téged soha! Gizellát sajnáltam, s kezei közt ma is sajnálom. Reggel a szomszédok, a hírhozók, csodalátók , vigasztalók, más nőt ajánlók megrohantak, s mindennyi csak roszat tudott mondani szívemnek ábránd szerelméről. Oh! hogy nem lehet kitépni az oly emberek nyelvét! Mint a krokodil, könyezve ölik meg ember-társuknak szívét, életét, lelkét. Oh! mily távol van az ég! hiába imádkoztam vesztett boldogságom után, többé nem mosolygott felém, valamint nem foly vissza a forrásból kibugyogó csermely.— Látogatás után kezdődött a J ó b ki- sértetésének másolatja. Azt hitték az emberek, hogy Izával sok pénzhez jutottam, vagy utóbb dúsan öröklök, s ezen remény fejében örömest kölcsönöztek, és most látván az esetet, tömegesen zúdultak nyakamra. Idöhaladékot kértem, nem irgalmaztak: elvesztegettem tehát minden még meglevő gabona készletemet, s gazdászathoz szükségeseket, s tel- hetöleg kielégítettem a hitelezőket. Nem maradt egyebem, mint bánatom, lángoló szerelmem hajójának öszvetörött darabjai, és azon haszonbéres jószághozi remény, melyet tartottam volt, a mely még födél- s kenyérrel ellátott volna; de azt is kivették kezeim közül, többet Ígérvén a tulajdonosnak. Mit is ér elöttök a nyomor? szemügyre veszik-e, hogy egy becsületes, de megbukott emberen segíteni nemesebb , mint száz csalónak néhány könnyes forintját zsebre rakni? Már most semmim se volt. Se nőm, se vagyonom. Tudod-e Károly! mit tesz az, hogy semmim sincs? Nőm elhagyott, az emberek elfeledtek: lakliázamat, azt a kis hurubát ki és miért is kereste volna fel? Tán azért, hogy ott setéiben vakoskodjék, hidegben fűződjék, nyárban a legyek kiszúrják a szemét? vagy tán azért, hogy szék hiányában a padkán telepedjék meg, s onnan hallgassa egy 24 éves özvegy ifjúnak élet unottsági elmélkedéseit? Oh! barátom, az ember fölséges teremtménye Istennek, az ember oly kedves valami: egy tökéletes müve az alkotónak. Az ember könyörü, szíves, feláldozó, nagy honfi, derék polgár, s min-
