Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet
17 — 18 Szeretett-e viszont, vagy a fényes szalagok kötötték le figyelmét? Ejh! régen volt. Evek viharai mostak medret a múlt és jelen közé __ Szerettem öt. Valamennyi sugara annakelötte a szerelem napjának szétoszlott kebelemben, mindaz, mint villanyütésre visszapattant, s égető lángra gyűlt. Nem volt szerelem az, mit előbb hölgy iránt érzettem, hamis szenvedély volt a kártya csalóka izgatása, álszenteskedés a barátimhoz mutatott szívesség, tettetés a nyomorulttakoni szána- kodás, szokásos hiúság a szülőkhöz ragaszkodó gyermeki indulat....Mindez baráto m, együttvéve nem érte volna fel az én szerelmem mindenhatóságát.... Akkor úgy szerettem.... szeretett-e engem?.. Nem láttam kebelébe. Nőmmé esküdt; de nekem szív kellett volna, női szív, melyre fejemet lehajtva, fáradt gondolataimat pihentessem ; setét bánatom világot óhajtott. Oh ! hányszor mellé ültem, beszéltem vele a szerelemről, az ábrándozó, fennlen- gö szerelemről, a tiszta, feddhetlen szerelem égi, ábrándos nyelvén. Ő hallgatott, s végre rendesen nagyot nevetett. Megütköztem, felugortam mellőle, ő kötésében rendesen akkor szokott egy-egy szemet elejteni.... Oh! azaz eskü! Miért hazudunk az oltár—az Isten emberének szemef előtt!? Miért nem láthatunk a szívbe? 0 már akkor az elönapokban se szeretett: köztünk a mézes hetek helyett lépes hetek teltek el. Én—kit egykor annyin szerettek, s a ki nem egy párnak mondtam, hogy szeretem—most Iza szerelmit térdeimen koldultam. Hideg maradt, mint az aranyait őrző fösvény; de az ö szív-ládájában ólom salakja hevert; annak az utód örömét élvezi, ezt a tóba vetik. Barátom! mindent megtettem, a mit egy férj tehet: szerettem öt, dolgoztam kényelméért, béres, kertész, ács, szakács, szolgáló, napszámos voltam körülié. Elfogadta szolgálattételemet, de nem örvendett azon, holott arczára s keblébe vidorságot óhajtottam. Elnéztem, hogy a mezei gazdászathoz mit sem ért: kertemben egy káposzta fő belekerült 4—5 p. krajczáromba. Ha oktatni akartam, há- zsártoskodott; cselédeink a főzelék miatt zúgolódtak. Ha mulatság történt a helységben , s hivatva volt, a piperködésnek nem győztem végét várni: ott a kedv megelevenedett; hon maradtak a cselédek ételestöl, a kert dudvástól, gazdaszonykodás, orsó gusalyastól, a szobák szemetestől. Annyi belátásom volt, hogy Iza szive már másé....Hallgattam.... Képzel d azt a botorságot: akkor is szerettem, vagy csak képzelődtem. Iszonyodtam a lépéstől, visszahökkentem magamtól... Elválni? örökre nélküle lenni? Oh! azaz elválás, oh! az a komor, az a vad gondolat! Lehet, hogy Iza már akkor a mennyei boldogságnál előbb becsülte: én nem úgy értettem. A bor kábitó mámorában találtam beteg szivem enyhülését, az italnak adtam magamat—sokat ittam. Leittam volna az életet, a mint a tenger beissza a folyókat. Ez által nagyot ártottam becsületemnek, egésségemnek, és csekély gazdászatunknak. Két év alatt— fölemésztvén szülőim hagyatékát, s szinte tetterőmet — szegények lettünk. Iza atyja mivel se segített: tán ismerte gyermeke szeszélyét, tán a sok házi csetepatéról is hallott. Oh! hányszor ismételtem Napoleon mondatát, hogy „a szennyes ruhát mosatás végett nem kell aszomszédba kiildeni.“ Legelőbb haszonbéres jószágba költöztünk volt, s mint a gazdászatban merőben járatlan , adósságra adóságot halmoztam. Nőm miről sem akart magának tudomást venni. Egy ily kétséges állású háztáj terheinek elhordozása nemcsak engem, hanem bárkit azon úrbéreseket vesztettek közül is—a kik jelenleg ezreiket pazarolják— lesújtott, elmentett volna. Gyakran álltam az alásülyedés iszaptengerének partján ; de megragadt lelki erőm, s visszatartóztatott. Férczelgettem ezután is háztájam bomladozó öltönyét: már alig éltem.... Egyszer a korcsma asztal mellett azon hírrel leptek meg, hogy nőm leányt szült: a hírmondó oly fintoroson vonta el ajfc kait. Mást, egy boldogabbat az első szülött feletti öröm elragad, én egy pohár bort felhajtottam, s azután kérdeztem: Halva, vagy élve jött világra? Ép, egés- séges, volt a felelet — épen olyan, mint az atyja. Ismét ittam, s nem sokára megindultam házam felé. Hon nagy volt a zavar: szidott engem, a kitől csak kitelhetett, hogy miért nem vesztegeltem ma hon. Hallgattam, gondolván, hogy a
