Girókuti Képes naptára 1860

Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet

17 — 18 Szeretett-e viszont, vagy a fényes szala­gok kötötték le figyelmét? Ejh! régen volt. Evek viharai mostak medret a múlt és jelen közé __ Szerettem öt. Valamen­nyi sugara annakelötte a szerelem nap­jának szétoszlott kebelemben, mindaz, mint villanyütésre visszapattant, s égető lángra gyűlt. Nem volt szerelem az, mit előbb hölgy iránt érzettem, hamis szen­vedély volt a kártya csalóka izgatása, álszenteskedés a barátimhoz mutatott szí­vesség, tettetés a nyomorulttakoni szána- kodás, szokásos hiúság a szülőkhöz ra­gaszkodó gyermeki indulat....Mindez ba­ráto m, együttvéve nem érte volna fel az én szerelmem mindenhatóságát.... Akkor úgy szerettem.... szeretett-e engem?.. Nem lát­tam kebelébe. Nőmmé esküdt; de nekem szív kellett volna, női szív, melyre feje­met lehajtva, fáradt gondolataimat pihen­tessem ; setét bánatom világot óhajtott. Oh ! hányszor mellé ültem, beszéltem ve­le a szerelemről, az ábrándozó, fennlen- gö szerelemről, a tiszta, feddhetlen sze­relem égi, ábrándos nyelvén. Ő hallga­tott, s végre rendesen nagyot nevetett. Megütköztem, felugortam mellőle, ő kö­tésében rendesen akkor szokott egy-egy szemet elejteni.... Oh! azaz eskü! Miért hazudunk az oltár—az Isten emberének szemef előtt!? Miért nem láthatunk a szív­be? 0 már akkor az elönapokban se szeretett: köztünk a mézes hetek helyett lépes hetek teltek el. Én—kit egykor an­nyin szerettek, s a ki nem egy párnak mondtam, hogy szeretem—most Iza sze­relmit térdeimen koldultam. Hideg maradt, mint az aranyait őrző fösvény; de az ö szív-ládájában ólom salakja hevert; an­nak az utód örömét élvezi, ezt a tóba vetik. Barátom! mindent megtettem, a mit egy férj tehet: szerettem öt, dolgoztam kényelméért, béres, kertész, ács, sza­kács, szolgáló, napszámos voltam körül­ié. Elfogadta szolgálattételemet, de nem örvendett azon, holott arczára s keblé­be vidorságot óhajtottam. Elnéztem, hogy a mezei gazdászathoz mit sem ért: ker­temben egy káposzta fő belekerült 4—5 p. krajczáromba. Ha oktatni akartam, há- zsártoskodott; cselédeink a főzelék miatt zúgolódtak. Ha mulatság történt a hely­ségben , s hivatva volt, a piperködésnek nem győztem végét várni: ott a kedv megelevenedett; hon maradtak a cselé­dek ételestöl, a kert dudvástól, gazd­aszonykodás, orsó gusalyastól, a szobák szemetestől. Annyi belátásom volt, hogy Iza szive már másé....Hallgattam.... Kép­zel d azt a botorságot: akkor is szeret­tem, vagy csak képzelődtem. Iszonyod­tam a lépéstől, visszahökkentem magam­tól... Elválni? örökre nélküle lenni? Oh! azaz elválás, oh! az a komor, az a vad gondolat! Lehet, hogy Iza már akkor a mennyei boldogságnál előbb becsülte: én nem úgy értettem. A bor kábitó mámo­rában találtam beteg szivem enyhülését, az italnak adtam magamat—sokat ittam. Leittam volna az életet, a mint a tenger beissza a folyókat. Ez által nagyot ár­tottam becsületemnek, egésségemnek, és csekély gazdászatunknak. Két év alatt— fölemésztvén szülőim hagyatékát, s szin­te tetterőmet — szegények lettünk. Iza atyja mivel se segített: tán ismerte gyer­meke szeszélyét, tán a sok házi csete­patéról is hallott. Oh! hányszor ismétel­tem Napoleon mondatát, hogy „a szen­nyes ruhát mosatás végett nem kell aszomszédba kiildeni.“ Leg­előbb haszonbéres jószágba költöztünk volt, s mint a gazdászatban merőben já­ratlan , adósságra adóságot halmoztam. Nőm miről sem akart magának tudo­mást venni. Egy ily kétséges állású háztáj terhei­nek elhordozása nemcsak engem, hanem bárkit azon úrbéreseket vesztettek közül is—a kik jelenleg ezreiket pazarolják— lesújtott, elmentett volna. Gyakran áll­tam az alásülyedés iszaptengerének part­ján ; de megragadt lelki erőm, s vissza­tartóztatott. Férczelgettem ezután is ház­tájam bomladozó öltönyét: már alig éltem.... Egyszer a korcsma asztal mellett azon hírrel leptek meg, hogy nőm leányt szült: a hírmondó oly fintoroson vonta el ajfc kait. Mást, egy boldogabbat az első szü­lött feletti öröm elragad, én egy pohár bort felhajtottam, s azután kérdeztem: Halva, vagy élve jött világra? Ép, egés- séges, volt a felelet — épen olyan, mint az atyja. Ismét ittam, s nem sokára meg­indultam házam felé. Hon nagy volt a zavar: szidott engem, a kitől csak ki­telhetett, hogy miért nem vesztegeltem ma hon. Hallgattam, gondolván, hogy a

Next

/
Thumbnails
Contents