Dr. Nagy I. Zoltán szerk.: Fragmenta Mineralogica Et Palaentologica 5. 1974. (Budapest, 1974)
gestattet ein raches Urtheil darüber, wo jeder Punkt liegt, wie weit entfernt vom Vorderrand und der Grundlinie etc. Bei diesem Verfahren wird man sehr ähnliche Arten schon auf Grund der Schalenkontur mut Sicherheit unterschieden lernen, aber auch nur auf diesem Wege. Wenigstens habe ich an mir die Erfahrung Gemacht, dass auch bei anhaltender intensiver Beschäftigung mit den Süsswasserostracoden der Vergleich von Bild und Schale bei ähnlichen Formen, wie z.B. Candona pubescens und fallax nur unsichere Resultate, der Vergleich von Bild und Bild sichere Resultate liefert. Das eben gesagte hat zur Voraussetzung, dass der Schalenumriss in hohen Grade constant, so dass auch geringfügige Differenzen eine Unterschiedung der Arten gestatten. Das ist nach meinen Erfahrungen bei Me"hrzahl der Arten wirklich der FaR. Ich habe, so weit es mir das Material gestattete, auf Abweichungen möglichst geachtet, habe dieselben im Text erwähnt. Manche Arten zeichnen sich dagegen durch ausserordentlichen Veränderlichkeit der Schalenform aus, wie z.B. Cypris virens. " G. W. MÜLLER módszere - alapvonásaiban - azonos az általam alkalmazott módszerrel; pontosabban az alapötlet azonos. Különösen pozitívumnak tartom, hogy e nagy tapasztalatokkal rendelkezőkutató pontosan úgy orientálta a héjat mint én, s alá kivánom húzni, hogy e módszert teljes mértékben alkalmasnak találta a közelrokon formák elválasztására. Meg kell azonban emlitenem, hogy G. W. MÜLLER nem nagyitotta - tudomásom szerint - azonos méretűre a rajzokat s nem közölt méretadatokat. A hagyományos tipológiai módszerekkel végezte vizsgálatait, a hálózatot csupán tájékozódás céljából alkalmazta. A második ilyen irányú próbálkozást G. LÜTTIG (1962) munkájában találjuk. A szerző világosan látta, hogy a nagyszámú Candona-faj meghatározása gyakorlatilag lehetetlené vált, ezért új módszert javasolt, s egy bizonyos "reviziót" el is végzett. Módszere tulajdonképpen kettős. Első lépésként meghatározta a "legnagyobb magasság" mérésének "szabványát". Ennek lényege, hogy ugyanúgy orientálja a héjat mint G. W. MÜLLER, azaz a héj két kiemelkedő pontjával fekszik az alapvonalra, s a hátoldal legmagasabb pontjából merőlegest bocsát az alapvonalra. Ez a merőleges tekintendő a "legnagyobb magasságnak." Ezt a javaslatát az edesvizi Ostracodákkal foglalkozó kutatók általánosan elfogadták. G. LÜTTIG orientálása tehát megegyezik G. W. MÜLLERével, ill. az általam alkalmazottal. Módszerének második lépésével tulajdonképpen csak zavart okozott; méretadatok helyett semmitmondó terminológiával fejezi ki a héj hajlatait. Revizióját irodalmi adatokra alapitja, s a körvonalrajzokat igyekszik sajátos terminológiájával magyarázni - sikertelenül. Harmadikként K. N. NE GADA EV -NIKONOV (1971) módszerét emlitem. Az általa "koordináta-módszernek" nevezett metódus magában hordta a megoldás lehetőségét. Szabályos koordinátába állitja a héj oldalnézeti képét, mely - mint G. W. MÜLLER vagy G. LÜTTIG esetében - két ponton érintkezik az alapvonaüal. Oldalnézetben a következő méretadatokat veszi fel: 1. hosszúság; 2. legnagyobb magasság; 3. a héj átmérője a hosszúság első hatodában; 4. a héj átmérője azon a ponton, ahol az eleje érintkezik az alapvonallal; 5. a héj átmérője azon a ponton ahol a hasoldali beöblösödés a legnagyobb; 6. ugyanezen a ponton az átmérő - kiegészítve az alapvonalig mért távolsággal -; 7. a héj átmérője azon a ponton ahol hátul érintkezik az alapvonaRal; 8. a héj átmérője a hosszúság ötödik hatodában. E méretadatokból azl., 2., 3. és 8. tekinthető logikusnak, a többi méretadat felvétele elhibázott. A többi méretadat két szempontból logikátlan; - a) Nem felelnek meg a G. G. SIMPSON által (1960) megfogalmazott követelményeknek; "Measurements should be weR delimited. Some measurements are usuless or
