Dr. Nagy I. Zoltán szerk.: Fragmenta Mineralogica Et Palaentologica 2. 1970-71. (Budapest, 1971)

ködés kezdetén a magmából túlnyomórészt még ki nem kristályosodott anyag került a felszinre, viszont később, a felső eocénben már inkább kristály

tufa jutott a vulkáni kürtőből a levegőbe, lehullva pedig egy része a tengerbe. Annak ellenére, hogy a vulkáni tufa nagy távolságokat tehet meg a levegőben, a dunántúli eocén tufavizsgálatok arra engednek következtetni, hogy a kitörési központ közel volt. A Pilis-, Gerecse-, Vértes-hegység medencéiben mélyitett fúrások vizsgálatával (a Bakony-hegységre ez nem vonatkozik) a következő megállapításokat tehetjük: 1. Sztratigráfiailag bizonyíthatóan eocén rétegekben egyidejű vulkáni tevékenység által szolgáltatott piroklasztikum jelentkezett. 2. A kitörés időpontja nem lehetett távolabb 100 km-nél. 3. A piroklasztikum mészalkáli, intermedier- kőzet - jellegű. 4. A sokszor ismétlődő kitörések azonos magmafészekből származhatnak. Egyes erupciók előtt a magma erősebb differenciálódása mehetett végbe. 5. Az apatit, zoizit és gránát rendszeres megjelenéséből arra következtetünk, hogy a vulkáni kitörés mészkő—, esetleg dolomit területen történt és ezek az ásványok beolvasztás, illetve kontakt hatás eredményeként jöttek létre. Ilyen módon nem gondolhatunk a Velencei-hegység szubvulkáni andezitjéhez kapcsolódó vulkáni működésre, mert ez a kristályos alaphegység a paleozoikumtól kiemelt helyzetben lévén, a közvetlen környékén nincs mezozóos mészkő, a karbon mészkő távolabb van és kis tömegű lehet. A kitörés helyét a Dunazug-, Börzsöny-, vagy a Selmád-hegység területén valószínűsíthetjük, A nagybörzsönyi eocén vulkánossá-