Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 41. Fradisták futballmezben III. Aranylabdás Albert Flórián és "aranycsapatbeli" kortársai, 1950-1968 (Budapest, 2002)
Az én további sorsomat Mexikó határozta meg. Páncsics Miki ugyanis csak nagyon lassan épült fel a kellemetlen - úgy emlékszem - húzódásból, s így a bajnokságot - ez is egy fontos dátum az életemben! - március 3-án, a Népstadionban velem kezdte a Ferencváros bajnokcsapata. A Salgótarján volt az első ellenfelünk és az eredmény - hidegzuhanyként! - 2-2 arányú döntetlen lett... Tizenhárom bajnoki mérkőzést - ebből tavasszal 11 -et - játszottam Novák és Havasi között, s tagja voltam a Bilbao elleni két kupagyőzelemnek, valamint szerepeltem a Bologna elleni győztes budapesti meccsünkön is. Aztán én „kifújtam", Páncsics Miki pedig meggyógyult. Újra a kispadra kerültem, és vártam a jobb napokat. Az 1968. évi bajnokságot a gyenge tavaszi idény után ősszel - sajnos, nélkülem! - biztosította be a csapat, de az évzáró vacsorán már nekem is kijutott a „tortából”, azaz kaptam néhány méltató szót, mint a saját nevelésű utánpótlás egyik sokat ígérő tagja. A közönség is kezdett megismerni, s a bennünket mindig nagy számmal támogató fiataloknak megtetszett a „Báró" becenevem, így viszonylag hamar népszerű lettem a szurkolók körében. Csanádi Ferencnek köszönhetek mindent A zöld-fehér és a lila-fehér színek nagy párharca jellemezte az én NB l-es pályafutásom kezdeti éveit. Az 1967. és 1968. évi kettős Fradi-bajnokság után - akkor éppen éves bajnoki rendszerben játszottunk-, sikeres tavasz és kudarcokkal teli ősz következett, és csak a harmadik helyet sikerült megszereznünk. Számomra azért is emlékezetes ez a bajnokság, mert fix középhátvédből átalakultam Jolly Jokerré - a védelem minden posztján én ugrottam be, ha sérülés, vagy nagyobb formaingadozás következett a 1970-71-es új bajnokságban. Mi, mint második helyezett, 7 pontot vittünk magunkkal, így vágtunk neki ősszel, már Csanádi Ferenc vezérletével a bajnokságnak. Az új edzőm - régi tanítómesterem, első számú pártfogóm, akinek mindent köszönhetek! - elsősorban azt kérte tőlem, hogy ne törjek annyit előre, ne akarjak mindenáron gólt rúgni, mert azzal többet kockáztatok, mint jót teszek a csapatnak. Hát igen, még mindig lobogva élt bennem a vágy, hogy gólokat lőjek úgy 20-25 méterről - s ennél szebbet máig sem tudok elképzelni! Még szorgalmasabban edzettem, és ősztől - végre! - állandó kezdőember lettem! Ebben az évben egyébként mi is átvettük az európai gyakorlatot, és többé nem szabták meg, hogy egy kapus és egy mezőnyjátékos cserélhető, hanem tetszés szerinti két embert lehetett frissítésként bedobni. De ekkor engem ez már kevéssé érdekelt. Ha ma meg kellene mondanom, hogy mivel vívtam ki Dalnoki Jenő bizalmát, azt felelném, hogy az augusztusi spanyolországi túrán mutatott játékommal. A Trófea Teresa Herrera elnyerésében oroszlánrészem volt. A vé1968 februárjában a mexikói nagy piramis előtt az ott túrázó fradisták. Balról: helyi kísérő, Páncsics, Juhász, Havasi, Katona, Albert, Karába, helyi vezető, Horváth, Fenyvesi, Takács, dr. Szellő Ambrus orvos, Branikovits 107
