Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 36. Fradisták futballmezben 1. 1900-1926 (Budapest, 2000)
játéktudásom legyőzte ezt a lámpalázat, mert az első játékom után betettek a második csapatba. Ez nagyon nagy szó volt. így tehát egész hamar megnyílónak előttem a lehetőség kapui, hogy valamikor a nagy FTC játékosa lehessek. Akkor még más divat járta a csapat-összeállításnál. Ha a center lesérült, elővették a második csapat centerét, s az volt a legtermészetesebb megoldás, ha a második csapatból állították be a megfelelő játékost. Ezért volt az, hogy akkoriban a második csapatból már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy bejuthassunk az első csapatba. Ez a lépés hamarabb megtörtént, mintsem remélni mertem volna. Mindössze talán három meccset játszottam a második csapatban, amikor valaki megsérült és betettek az FTC első csapatába. Minden álmok beteljesülését jelentette számomra ez. A Postás csapata ellen játszottam első meccsemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a premier valami jól sikerült. Ellenkezőleg. Sehogy se ment a játék. Alig tudtam a labdához nyúlni. A Postások tankjai engem formálisan lehengereltek, s én amúgy is izgatott és elfogult lévén, nagyon csúfosan játszottam végig életem első komoly mérkőzését. Könnyes szemmel vonultam be a meccs végén az öltözőbe. Csüggedten és pityeregve ültem a vesztes csata után az öltöző sarkában, úgy, hogy szegény jó Malaky Misi jött vigasztalni. Ne sírj fiam! Minden gyümölcsnek érnie kell! - mondta. Amint vártam is, visszatettek a második csapatba - érni. Hozzászoktam az erős meccsekhez, s itt kezdtek amúgy is gyermekkorom óta erősen igénybe vett, de mind ez ideig egyenes lábszáraim görbülni, hogy azután hosszú éveken át bő anyaggal lássák el a - sportkarikatú- ristákat. Száműzetésem a paradicsomból körülbelül 3 hónapig tartott. Ekkor újból visszakerültem az l-be, ahol a balszélső helyén játszottam. Most már ment a játék. Meg voltak velem elégedve és én mindent elkövettem, hogy szégyenszemre ne tegyenek ki az első csapatból. Ez nem is történt meg többé. A bajnoki küzdelmek késhegyig menő izgalmas harcokat eredményeztek, s mi megnyertük a bajnokságot. Képzelhető, hogy mit éreztem, mikor a bajnoki esztendő végén Magyarország bajnokcsapata tagjának vallhattam magam. Nagyon szép idők voltak ezek. Trénerünk nem volt. A gyakorlat vezetett rá bennünket arra, hogy hetenként leghelyesebb két tréninget tartani. Ezeket mi minden kedden és csütörtökön tartottuk. Tökéletesen elég volt. Az FTC akkori vezető, dr. Springer Ferenc, dr. Gregersen Ferenc és Malaky Mihály úgy kezeltek bennünket, mintha a fiaik lettünk volna. Soha nem hallottunk tőlük szemrehányást, számonkérést, tudták ők jól, hogy mi úgyis minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. Ha kikaptunk, ők voltak azok, akik egy-egy gyengébben sikerült játék után bennünket vigasztaltak és jókedvre derítettek. Ilyen körülmények között természetes az a nagy rajongás és a végletekig menő kitartás, melyet klubunk és a zöld-fehér színek iránt éreztünk. Ez az összetartás, a bajtársi érzésnek az ápolása akkor korántsem volt olyan könnyű, mint ma. Nem volt klubház, klubhelyiség, ahol a játékosok minden kényelmet megtaláltak, és ahol ápolhatták a bajtársi szellemet. A külső Soroksári úti FTC pálya bizony igen szerény volt, úgy külsőre nézve, mint belsőleg is. Klubházról még csak nem is mertünk álmodni, sőt a pályán tribün sem volt, hanem ezt közönséges falócák helyettesítették, amely kényelmi szempontból igen nagy változatosságot nyújtott a nézőknek. Fel is lehetett rá állni, meg le is ülhettek... Pályánkkal szemben az FTC II. játékosának, Weisz Dezsőnek volt a vendéglője. Minden tréning és mérkőzés után ott gyülekeztünk, megbeszélni a játék eseményeit. Nem szabad megfeledkeznem a szurkolókról sem. A derék jó békebeli franzstadtlerek, a ferencvárosi polgárok szíwel-lélekkel, ferencvárosi szívük minden szeretetével állottak az FTC mögött. Minden estére kijutott valamilyen szórakozás az ő révükön. Valamelyik este egyiknél vacsoráztunk, máskor pedig a másik hívott meg bennünket. Ha egy ilyen meghívást visszautasítottunk volna, halálos sértődések következnek a dologból, ezért lehetőleg sohasem utasítottuk vissza. Akármilyen jól éreztük is magunkat azonban valahol, amikor az óta elütötte a kilencet, összenéztünk és felálltunk a legjobb vacsorától is, s gondolva a vasárnapi mérkőzésre, időben hazatértünk. Életem hosszú futballista útjának emlékei közül mindig ez a régi FTC-ben eltöltött idő marad a legkellemesebb. Jöttek idők, amikor működésem további sok sikert és szép eredményt hozott, de a régi futballista szív, a klubtársakkal szemben érzett testvéri együvé tartozás legjobban mégiscsak a régi FTC-ben mutatkozott meg. * Tagja voltam az FTC-nek, Magyarország bajnokcsapatának. Egyetlen ellenszolgáltatás, amit klubomtól kaptam, az volt, hogy használhattam az FTC mezt. A cipő, amellyel a győzelmet jelentő gólokat rúgtam, azonban már nem a klubé volt. Azt már magamnak kellett beszerezni. Egészen természetesnek találtuk, hogy ha játszani akarunk, ahhoz cipőt is kell venni, s ha az FTC-nek nem lett volna pénze, a zöld-fehér trikót is megvettük volna. Akkor a csapat javarésze kényelmes, jól fizetett állásban volt, amelynek jövedelméből meg lehetett élni. Ha 25
