Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 20. Fradi emlékkönyv (Budapest, 1995)
- A búcsúmérkőzésetekről milyen emléked van?- A szervezés sokáig tartott, végül az általam javasolt Vojvodina volt a búcsúellenfél. A Vojvodina remek partnernek is bizonyult és úgy érzem, hogy a szurkolók sem bánták meg, hogy a találkozóra jegyet váltottak. Egy búcsúmérkőzés mindig fájó, de a mienk valahogy eltért ettől. Nagyon jólesett, hogy vezetőink, egykori edzőink, de még Dr. Csanádi Árpád is belátogatott az öltözőbe. Egy utolsó, még játékosoknak szóló kézfogásra, egy buzdításra. Felejthetetlen. Mint ahogy a búcsúgólom is: Nyilasival kényszerítőztünk, majd a kapott labdát, a kapunak háttal állva sarokkal rúgtam a kapuba. Ilyen gólt egész pályafutásom alatt nem szereztem...- Líbiában mikor ért a legnagyobb öröm?- Nem túlzás, de amikor hazajöttem és ismét a „saját gyerekeimmel” edzősködhettem. Kiutazásomtól számítva három év telt el és ismét, az immár ifista korú srácokat kaptam vissza. Bánki Dodót, Horváth Karcsit és a többieket „oltogattam” a futball tudományára.- A televízióban a régi híradófelvételeken az egykori cseleidet milyen érzéssel nézed?- Nézd Béla, a régi meccsek nyolcvan százaléka mindmáig bennem él. Emlékszem rájuk, szóval megvagyok az emlékeimmel. Mind a jóval, mind a rosszal. Ami a ilyen filmes visszanézést illeti, jóleső érzés, hiszen szembesülök életem egy-egy szakaszával. Ugye akkor még video nem volt, így az egykori Csőke féle sporthíradókból láthatók mindezek. Különösen érdekes szituáció volt, hogy immár futballista fiammal nézhettem ezeket az egykori jeleneteket...- Ki volt a kedvenc kapusod?- Mindig csak a Fradi kapusai, hiszen együtt küzdöttünk dicsőségért, pénzért, hírnévért. Az ellenfél kapusoknak pedig én voltam a kedvence - ha nem játszottam...- Dániai sérülésedről - álmodtál azóta?- Akkor a fájdalomtól vagy 10 napig aludni is alig tudtam, sokat gondolkoztam a jövőmön. Azóta sem álmodtam a szerencsétlen összecsapásról a kapussal, de azért ha „fenn vagyok", néha gondolok rá. Általában arról álmodom, amiről napközben beszélgetünk. Szóval nincsenek lidérces álmaim.- Miért nem játszói az FTC öregfiúk csapatában?- Hosszú időn át játszottam, de az idő múlása követeli, hogy elég, hiszen 54 éves korban egy 32 éves játékossal szemben már nincs sok esélyem. Abba is belefáradtam, hogy ezek az „őstehetségek” ellenünk akarták bizonyítani, hogy ők bizony milyen nagy játékosok - lehettek volna.- Az 50. születésnapodon mi esett a legjobban?- Az, hogy a régi játékosok megtiszteltek jelenlétükkel, ismét együtt játszhattam velük az álomvilágban. És ami még ennél is jobban esett, hogy 10 ezer szurkoló jött ki az Üllői útra, hogy bennünket, engem ismét a pályán láthassanak! Az előző napi bajnoki meccsünkön csak nyolcezren voltak...- Családodról...- A régi házunkban élünk, immár a gyerekek kirepültek a megszokott családi fészekből. De a családi szeretet és összetartás adott, minden eseményt együtt élünk át. Magdi lányom most jött haza Spanyolországból, fél évig ott volt idegenvezető. Fló- rival kapcsolatban az elmúlt időszak legnagyobb családi eseménye az volt, hogy megnősült. Mindig mondtam a gyerekeimnek, hogy igyekezzetek az utódokkal, addig amíg a gyerekkocsit tolni tudom. Most már csak idő kérdése, hogy belőlem is nagyapa váljék...- Melyik régi világhírű futballistával szerettél volna együtt játszani?- Puskás és Di Stefano. A sors végül megadta, hogy játszhattam is! Igaz, hogy csak egy németországi öregfiúk Európa- válogatott meccsen... De azért ebben a csatársorban öröm volt játszani: Uwe See- ler, Albert, Di Stefano, Puskás, Czibor! 71
