Fradi műsormagazin
1986. június
közelében, amikor észrevette, hogy int felé kapusa, Csikós Gyula, majd pillanatok múlva röpíti felé a labdát. A megszelídítése nem okozott gondot, körötte sem közel, sem távol egyetlen ellenfél az oldalvonal mentén. Már csak megszokásból partner után kezdett nézni, amikor hallotta tőle nem mesz- sze Sárosi dr. hangját. — Vidd fel a labdát,Öcsi .. ! A parancs, az parancs, pláne, ha egy Sárosi mondja, gondolta Feri, s elindult előre. Vitte, csak vitte a labdát,egyre közelebb ért a kapuhoz, körötte pedig egyre többen kiabáltak.- Lőjj! .. .lőjj! . . . Nem volt mese, elszánta magát. Mert a köz szava is szent egy újonc számára. Rádőlt hát a lasztira, aztán zuty . . . Rápiszkálta. Ment az felfelé, ő meg nézett utána,s cefetül bánta már, hogy hagyta magát be- palizni. Most majd rajta derül a lelátó. Aztán a felfelé tartó röppálya hirtelen megváltozott, lekonyult, s kapu előtt hirtelen lecsapott. A labda meg annak rendje módja szerint megakadt a léc alatt. így kezdődött az NB I-es pályafutás. Ruck Feriből rövid úton Rudas Ferenc lett, akiből nemsokára az ország legjobb jobbhátvédje lett. IV. fejezet, amelyben kiderül, hogy Rudas Ferencnek kifejezetten jól esett egy motorbaleset 1943-ban került először szóba a neve a válogatott csapatnál. A bolgárok ellen mutatkozott be először nemzeti színekben Szófiában amikor is 4—2-re nyertek a mieink. A remek futballkarriert aztán egy időre félbeszakította a háború. Fut- ballcsuka helyett katonabakancsot volt kénytelen húzni, s angyalbőrbe bújva várta a vérzivatar végét. Pesten teljesített szolgálatot 1944-ben, amikor 12 szolgálati úton motorbaleset érte. Sebe nem volt túl súlyos, de nagy kötéssel a kezén végül- is sikerült átsétálnia a békébe. Néha hajszálon múlott, hogy nem csípték el a nyilasok. Papírja ugyanis nem volt, s papír nélkül abban az időben nem volt kifejezetten életbiztosítás a városban sétálgatni. De megúszta. Budán érte a harci zaj csitulása, aztán az első vízialkalmatosságon áthajózott a pesti oldalra, ahol már ismét megindult az élet. Félve gyalogolt ki az Üllői úti stadionba. Vajon mi lett a jó öreg pályával, megvannak-e a régi játszótársak? Ott aztán kiderült, hogy a stadion is úgy-ahogy, megúszta, s hamar játékképessé lehetett tenni a játékteret is. És jöttek a régi barátok is. Előbb egy — aztán mégegy, majd már egy csapatra való. Időközben az is kiderült, hogy neki mindenki igencsak örült. Mert már a halálhírét költötték, Mester Gyuri bácsi az intéző meg is siratta. A focicsapatban természetesen továbbra is bérelve volt a helye. A tisztviselői állást viszont már nem foglalta el többé. Közelebb talált munkahelyet. Csak pár lépésre az Üllői úti játéktértől. Megüresedett a stadion sarkán álló vendéglő, s Rudas gondolt egyet s megpályázta. Övé lett, róla lett nevezetes a későbbiekben a Rudas vendéglő. A munka nagyját persze akkor nem ő végezte, hanem a papa. De keményen dolgozott az üzletben a válogatott hátvéd is. Mert ez volt az ára a felvirágoztatásának. 1945 augusztusában ünnepre készült a futballtársadalom. Hosszú idő után először ismét válogatott találkozót játszottak legjobbjaink, most is az ősi ellenfél, az osztrák tizenegy ellen. Történelmi találkozó volt ez,s Rudas Ferenc számára történelmi góllal is zárult. 11-esből volt eredményes. Csodálatos esztendők következtek, tele szebbnél-szebb sportsikerekkel. 1947-ben Mexikóban túrázott a Fradi, innen is rengeteg felejthetetlen emléket gyűjtött a hátvéd. Aztán jött a nagy megtiszteltetés, Puskás társaságában meghívták a kontinens válogatottba. Oda sajnos mégsem jutott el, mivel a mérkőzés időpontjában a magyar válogatottnak is nemzetközi kötelezettsége akadt. Torinóban, az olaszok ellen kellett vitézkedni,s ide szólította a kötelesség Puskást és Rudast is. 1946-ban magasan állt csillaga. Remek teljesítménye alapján az év játékosa lett a vendéglőtulajdonos védőjátékos, aki időközben vendéglősi mesterlevelet is szerzett magának. V. fejezet, amelyből kiderül, a csúcsról nagyon rövid az út visszafelé, csak egy balszerencsés mozdulat kell hozzá Az 1948—49-es bajnoki évben brillírozott a Ferencváros. Csodálatos volt a csapat, nagy sztárok bontogatták a szárnyaikat. Rudas Ferencnek is remekül ment, úgy tűnt, hosszú esztendőkre kibérelte magának a címeres mezt. Aztán 1950 tavaszán a Postás elleni mérkőzésen a kivetődő kapus. Henni Géza rázuhant a lábára. Szörnyű fájdalmat érzett, s egyetlen pillanatig felvillant benne, hogy most lett vége pályájának. A sípcsontja összeforrt, de sohasem lett már a régi a lába. Még négy esztendeig játszott, de lassan kiszorult a legjobbak közül. Egy szép napon aztán odakerült a tartalékcsapathoz, hogy kegyeletből játsszon még egy kicsit. Nem is szokott posztjára került, hanem újból régi sorába, a támadók közé. Centernek. Játszott, de már csak a maga jókedvére, felszabadultan, lé-
