Fradi műsorlap (1986/87)

1986. november 1.

Fradi műsorlap Hatvan év ferencvárosi Atballedzői Az amatőr-profi korszak szétválasztása után 1926-ban alkalmaz­tak először hivatásos labdarúgó edzőket a Ferencvárosban. így első edzőnknek a legendás Tóth Potya Istvánt jelölhetjük. íme mérkőzésszámaik szerint a mindenkori ferencvárosi edzők örökranglistájának éllovasai: 352 mérkőzés: Dalnoki Jenő (1970, 1973—1978,1985.VII.1.óta) 351 mérkőzés: Blum Zoltán (1930-1937) 210 mérkőzés: Tóth Potya István (1926-1930,1943) 194 mérkőzés: Novák Dezső (1980-1983) 192 mérkőzés: Mészáros József (1961-1965) 185 mérkőzés: Tátrai Sándor (1958—1961,1966) 166 mérkőzés: Dimény Lajos (1939—1942,1946—1947) 143 mérkőzés: Csanádi Ferenc (1970—1973) 141 mérkőzés: Dr. Lakat Károly (1967-1969) 137 mérkőzés: Sós Károly (1953—1957) 133 mérkőzés: Friedmanszky Zoltán (1978-1980) 114 mérkőzés: Lyka Antal (1948—1950) Dalnoki Jenő tehát 1986. október 30-án minden idők ferencvá­rosi mestereinek éllovasa lett, hiszen 352 mérkőzésen még egyetlen kollégája sem vezényelte pályára a fradistákat! Tiszteletet parancsoló teljesítményéért minden elismerést megérdemel, hiszén nemcsak ül­dögélt azon a bizonyos edzői kispadon, hanem vezetése alatt ilyen nagyszerűen szerepelt az FTC: 351 mérkőzésből 275 találkozón veretlenül jöttek le a pályáról a „Dalnoki fiúk”! A 185 győzelemből 90 döntetlenből és mindössze 76 vereségből álló mérleg 65%-os teljesítménynek felel meg, ami bi­zony ilyen távon rendkívül értékes eredmény. A mesteredzőnek az egész ferencvárosi tábor szívből gratulál és további eredményes sze­replést kíván. Az FTC Elnöksége és az FTC Baráti Kör ötvös munká­val készült egyedi serlegekkel kedveskedett Dalnoki Jenőnek, az FTC örökös bajnokának. Lapunkban, ipi pedig az egyesületben eltöltött 40 évéből azt az időszakot elevenítjük fel köszöntőül, amikor első nagy edzői sikereit elérte.. SZÉP WUT, JEM! Az 1973_74.es bajnokság idején különösen a kupákban remekelt a Ferencváros. Meg­nyerte a Magyar Népköztársasági Kupát és a Kupagyőztesek Európa Kupájában is nagysze­rűen szerepelt, egészen a dön­tőig jutott. Addig pedig olyan nagynevű csapatokat fektetett két vállra, mint az angol Liver­pool vagy a jugoszláv Crvena Zvezda. — Liverpoolban lőtte Máté azt az emlékezetes, Oscar-díjas gólját (az angol sportújságírók szavazták meg neki a kitünte­tést), • amikor kenguru-cseleivel halomra döntötte a brit védőket - emlékezik Jenő. - Én meg minden cselénél azt hittem, le- esek a kispadról. Ez is bejött, az is, nem lehet igaz, hogy sike­rül... És amikor berúgta a hálóba a továbbjutást jelentő gólt (már csak néhány perc volt hátra a mérkőzésből), egy emberkupac volt a kispad. Mérkőzés után leír­hatatlan volt, ahogy egyenként megöleltek a játékosok, megkö­szönték a sok munkát. Ilyenkor éreztem, hogy mégis érdemes ed­zőnek lenni... Máté, amikor nya­kamba borult, a fülembe súgta: — Jenő bácsi, ugye nyugodt volt, hogy berúgom? A KEK döntőben, Baselban a Kijevi Dinamó ellen mérkőz­tünk. Kedvezőtlen feltételekkel, hiszen például az eltiltott Bálint helyett nem volt középhátvé­dem. Azt a Pataki dr.-t kellett beállítanom, aki a bajnokságban végig nem jutott szóhoz az első csapatban. Azután a döntő előtt Békéscsabán bajnoki mérkőzést kellett játszanunk. Levélben kér­tük az MLSZ-t, hogy a csabai ta­lálkozót a zavartalan készülődés kedvéért későbbre halasszák. Nem kaptuk meg az engedélyt. Küzdelmes, helyenként durva meccsen jól meggyötörtek min­ket Békéscsabán, l.O-ra kikap­tunk és néhány an alapos rúgáso­kat is kaptak útravalóul... Mi á KEK-döntő előtti napon holtfáradtan, a csabai mérkőzés­től elcsigázottan érkeztünk Ba­selba, ahol már négy napja a helyszínen készült ellenfelünk. Egy pillanatig sem vitatom, hogy a Kijevi Dinamó akkor jobb együttes volt, valószínűleg kipi; hent és teljes csapatunkat is le­győzte volna. Dehát így! És még volt egy furcsasága a találkozó­nak. Próbáltam az öltözőben mi­nél nagyobb harci szellemet szí­tani a játékosokban a meccs előtt. Szenvedélyes hangon győz­ködtem őket: egy egész ország figyeli aggódva szereplésüket, ma nemcsak a zöld—fehér, hanem a piros—fehér—zöld nemzeti szí­nek becsületéért is küzdenek. Én magam is nagyon ideges voltam, ezután kimentem a folyosóra egy cigarettát elszívni. Megyek vissza, mit látok? Még a lélegze­tem is elállt: mindegyik játékos kezében ecset és fehér festékkel három—három csíkot festenek fekete cipőikre.- Hát ti mit merészeltek? - jutottam végre az ámulattól a felháborodásig.- Kutas Pista bácsi, az MLSZ elnöke mondta, hogy fessük fel az Adidas reklámcsíkjait a cipők­re, mert akkor kaphatunk tőlük újakat — válaszolták kórusban.- Hadd ne mondjam, miket gondoltam és mondtam nekik akkor... Kikaptunk csúfosan, 3.0-ra és nem is az említett okok miatt. Dehát szükség volt ezekre a közjátékokra? És hogy nem voltunk sokkal gyengébbek el­lenfelünknél, azt néhány hónap múlva Sevillában egy Nemzetközi tornán bizonyítottuk: visszavág­tunk a Kijevi Dinamónak, bár ez a győzelem sovány vigasz volt. Nem értettem 'az elbírálást sem. Persze, hogy örökre tüske maradt számomra: a KEK-ben való kiemelkedő szereplésért a játékosok végül is fejenként 56 ezer forintot kaptak. Én egy fillért sem... Pedig azért csak tet­tem valamit én is a sikerért. Abban az esztendőben 600 ezer forint tiszta bevétele volt a Ferencvárosnak, annyira sikerült jó játékunkkal megnövelni a né­zőszámot. Nemzetközi sikereink úgy megemelték a csapat ázsió­ját külföldön, hogy akkoriban minden meccset hétezerötszáz dollárért játszottunk, akárhová hívtak. És bizony kelendő volt az FTC. Az 1975—76-os bajnoki idény pedig valószínűleg csupa nagybe­tűvel kerül a Ferencváros törté­nelmébe. Ebben az esztendőben ugyanis mindent megnyertek, ahol csak elindultak. Természe­tesen az élen végeztek a bajnok­ságban is, előtte elhódították az MLSZ-kupát, majd övék lett a. Téli Kupa és végül megnyerték a Magyar Népköztársasági Ku­pát is. — Vannak olyan időszakok, amikor minden sikerül — értékel tárgyilagosan Dalnoki. — Erre szokták mondani, hogy a siker sikert szül. Az első győzelmek jó hangulatot varázsoltak az öltöző­be, a játékosok is zokszó nélkül végezték a fáradságos edzésmun­kát, bizonyára a magánéletükben is több áldozatot hoztak az újabb diadalokért. Legalábbis ezt mutatták esti ellenőrzéseink: sokkal kevesebbet kellett büntet­nem kimaradásokért. Az ilyen időszakokra valóban illik a mon­dás, hogy még a kapufákra lőtt labdák is befelé pattannak, s az ellenfelek velünk szemben még a legbiztosabb helyzetben is hibáz­nak. Nem tudtam úgy cserélni, hogy a bejött ember ne rúgjon még egy gólt. Természetesen nem akarom sikersorozatunkat a szerencse számlájára írni. Sok, nagyon sok és következetes munka volt győzelmeink mö­gött. Csak érzékeltetni akarom, hogy mennyi tényező együttes hatása hozhatja meg az ered­ményt. És ahogy méltánytalan minden kudarcot csak az edzők nyakába varrni, egy-egy rossz periódus után bűnbaknak kiki­áltva meneszteni, annyira kevés a sikerhez csak az edző becsüle­tes munkája, lelkiismeretes, szakszerű tevékenysége. A labdarúgás kedvelői bizo­nyára jól emlékeznek még ma is erre a szép időszakra. És arra is, hogy Dalnoki Jenőt tulajdonkép­pen csak ennek a bajnokságnak a megnyerése után ünnepelték igazán a szúrkolók.-Addig csak haragot aratott, úton-útfélen az­zal vádolták: felforgatta, tönkre­tette a csapatot kemény kézzel, következetessége, vagdalkozássá fajult, akiket elküldött, elcserélt, visszavonultatott, mind értékei voltak a Ferencvárosnak. A bajnoki arannyal azonban Jenő fényesen bizonyított. És ilyenek a szúrkolók: mindjárt, mindent megbocsátanak. Ünne­pelték, elismerték. Ez történt hi­vatalosan is: ő lett az év edzője, játékosai közül olykor tizen­négyen voltak egyszerre tagjai a különböző válogatott keretek­nek. Tallózzunk végig, kik alkot­ták a sikercsapatot? íme: Hajdú, Kollár, Martos, Bálint, Rab, Viczkó, Mucha, Vépi, Megyesi, Staller, Nyilasi, Ébedli, Kelemen, Pusztai, Branikovits, Szabó, Ma­gyar, Vad, Engelbrecht, Onhausz és Takács. Ebben a gárdában már sok olyan fiatal volt, akik Dalnoki keze alatt Tettek csapattagok és zokszó nélkül hajtották végre az edző minden kívánságát. Mert Jenő keménysége, maximalista követelése mit sem változott. Sőt! A siker talán őt is tovább „keményítette”. Ezt nem is ta­gadta. íme egyik, 1976-ban, a sajtóban megjelent nyilatkozata: „Pedagógiai módszereimen lehet vitatkozni, sajnos, néha go­romba, ideges vagyok...” Tisztában volt tehát önmagá­val, mégsem volt hajlandó jottá­nyit sem engedni elveiből. Érez­te azért, hogy a kemény kéz po­litikáját sokan nem nézik jó szemmel, s a félreállított, elkül­dött játékosok miatt sok hara­gost szerzett. Talán erre céloz­hatott egy másik — ugyancsak a siker esztendejében adott — nyi­latkozatában: „Ha azt mondják: a Fradinak az az érdeke, hogy én távozzam, elmennék. A Ferencvárost ugyanis mindennél jobban szere­tem és egyébként sem ragaszko­dom görcsösen pozíciómhoz...” Ragaszkodott azonban „pok­róc "-stílusához, fanatikus többet akarásában, az FTC iránti imáda­tában nem válogatott az eszkö­zökben. Ő, a volt labdarúgó ép­pen a siker csúcsán valahogy egy­szerre csak elvesztette a játéko­sok értelméhez, szívéhez vezető fonalat. Egyre kevésbé válogatta meg szavait, szidalmait. Lassan- lassan azok a játékosok is ellene fordultak, akik pedig mindent neki köszönhettek: pénzt, sikert, hírnevet, hiszen éppen miattuk állított félre neves sztárokat. Pedig ekkor már sokan az élet minden területéről felfigyeltek munkájára, ügybuzgalmára, lát­ványos sikereire. A neves tudós és professzor, Dr. Ortutay Gyula például az egyik napilapban adott nyilatkozátában így be­szélt munkájáról: — Nagyra tartom Dalnoki Jenő ügyszeretetét, amit ő meg­csinált, arra nem lett volna min­denkinek bátorsága. No, persze én azt vallom, hogy a világon mindent csak megszállottan, fa­natikusan érdemes csinálni. (Részlet Pongrácz György ,,Puha vagy, Jenő! c. kitűnő könyvéből)

Next

/
Thumbnails
Contents