Fradi műsorlap (1984/85)
1984-1985 / 8. szám
4 Fradi műsorlap 1984/85-ÖS IDÉNY 8. SZÁM SZIGETORSZÁGI A közelmúltban Angliában, Skóciában jártam és Ismét sikerűit hosszabb-rövi- debb időt eltöitenem néhány neves fut- hall-klubnál. Az Arsenal, Manchester United, Plymouth Argyle és a Celtic Glasgow csapatainál tett látogatásaimról számolok be olvasóinknak. JEGYZETEK (3-4) Egy képtelen eset a glasgowi Rotary Clubban Mindenkinek van valamilyen „mániája”, legföljebb nem vallja be — olykor még magának sem. Én megteszem: Skócia!... Romantikus váraival, a Felföld vadregényes szépségével, a Hebridák ködbevesző, rejtélyes szigeteivel, a tartánszövettel, a kilttel, a harcias klánok történetével, a dudazenével, Bums-ver- sekkel, Walter Scott-történetekkel, jófajta whiskyvel, bájos leányokkal, cseppet sem „skót”, barátságos lakóival ... és futballjával, s a világ talán legszenvedélyesebb szurkolóival. Glasgowba érkezésem első perceiben kiderült, hogy barátom, Donald McBadn labdarúgással teli programot állított össze számomra. Először az ő csapatát, a Patrick Thistle most másodvonalbeli gárdáját látogattuk meg, majd megnéztük az átalakítás alatt álló Hampden Park stadiont, melynek valaha 140 ezernél is több volt a befogadóképessége. A belváros felé autózva Donald megállt egy helyen, s a lehangoló látványtól bizony elment a jókedvem. A Third Lanark valaha szép napokat látott stadionjánál álltunk. Bajnokságot és kupát is nyertek egykoron, de tönkrementek, s ment, ki merre látott... A lelátókat részben lebontották, máshol a fű nőtte be. Ez a vigasztalan kép övezi a még éppen kivehető egykori játékteret, amelyről valaha azt tartották, hogy a legjobb gyepszőnyege van egész Skóciában. Olcsó dolog lenne most az idevágó latiin közmondást emlegetni, mindenesetre egy labdarúgással foglalkozó valaki számára nem sok szomorúbb látványt tudok elképzelni, mint egy elárvult futball- stadion. Nem is volt kedvem fényképezni ezt a „negatív szenzációt”, ezért rövidesen továbbhajtottunk. Donald törzshelyére, a belvárosi Toby’s Inn szórakozóhelyre mentünk. Kellemes hangulatú vendéglő, törzsvendégekkel, csinos pincérlányokkal, snooker asztalokkal (ez a biliárd ottani, érdekes változata). Társaságunk egyik tagjának, a Heb- ridákról származó Archie-nak kedvenc csapata a közeli Motherwell városában játszik junior ligakupadöntőt. Két. nem túl neves csapat a résztvevő, mégis, legalább 6—8 ezren dideregnek a novemberi, hideg estében. Mérkőzés azonban nincs! A városrészben ugyanis áramkimaradás van, s hiába próbálkoznak a Fir Park stadion saját áramfejlesztőjével, az sem tud elegendő fényt varázsolni a pályára. Tehát marad az elhalasztás egy későbbi időpontra. Másnap van lehetőségem bepótolni az elmaradt meccsélményt, Glas- gowban ugyanis futballdömping van! Celtic—Rapid a KEiK-ben, Rangers—Internazionale az UEFA Kupában. Bár már megvan a tiszteletjegyem a Celtic igazgatóinak páholyába, kimentem magam, barátom unszolására ugyanis az Ibrox Park stadiont választom, mert a Rangers otthonában eddig mindössze egy meccset láttam. Végül is nem bántam meg a módosítást. A Celtic meccsét az emlékezetes — bár erősen vitatható — botrány miatt újra kellett játszani, én viszont az utóbbi idők egyik legszínvonalasabb, hatalmas iramú találkozóját láttam. A skótok 0-3-as hátránnyal indultak, s az, hogy végül csak 3-1-re nyertek, s nem mértek megsemmisítő vereséget az olaszokra. egyetlen embernek volt köszönhető. Az illető érdekes módon nem a vendégek kapusa volt — mint az ember gondolná —, hanem középpályásuk, Liam Brady. Élete egyik nagy játékát nyújtotta, minden megmozdulása, átadása „életveszélyes” volt, az Inter egyetlen találata is az ő gólpasszából született. Két, sőt olykor három Rangers-játékosnak is kellett rá ügyelni, így a formán kívül játszó, állandóan csak reklamáló Rummeniggét is elbírta csapata. Pedig Bradynak nem volt könnyű dolga, mert minden megmozdulását fülsiketítő füttykoncert kísérte. Brady katolikus ír, s ez a protestáns Rangers hívők szemében megbocsáthatatlan. Nem éppen sportszerű megnyilvánulás, azt azonban el kell ismerni, lenyűgöző módon biztatták, űzték csapatukat az első perctől az utolsóig. A hármas sípszót követően is olyan csodálatosan énekeltek, mintha csapatuk történetének egyik legnagyobb sikerét érte volna el, nem pedig éppen most esett ki az UEFA Kupából. Igaz, a küzdelem a legkényesebb igényeket is kielégítette. A következő napon a híres Loch Lomond tó mellett elhaladva a Felföldön át a nyugati part szép városkájába, Obanba kirándultunk. A város fölötti dombon furcsa építmény található, a MacCaig’s Tower. A múlt századi nagy munkanélküliség, éhínség idején építtette a környék gazdag embere, munkaalkalmat s pénzt juttatva így a rászorulóknak. A torony semmire sem használható, hiszen sem teteje, sem különösebb funkciója nincsen. Mindenesetre a falán elhelyezett tábla, a torony megőrizte építtetője nevét. Lehet, hogy ha csak úgy minden „felhajtás” nélkül osztogatta volna az adományokat, ma már senki sem emlékezne rá? A Hebridákra nyíló szép kilátás megéri a fáradságot: fölkaptatni a toronyba. Előtérben a nagy Mull sziget. Emögött van a kicsi Iona, melynek kápolnájában negyven skót király alussza örök álmát. Visszafelé Glasgowba, megnézzük Inverarayben a Campbell Clan fejének, Argyll hercegének palotáját. Nem túl messze van innen Dunoon, a nevezetes felföldi-játékok egyik központja. .Hagyományos sportágakban; kötélhúzás, rönkhajítás, kalapácsvetés, rugby, golf (ez sem angol, hanem skót eredetű játék) mérik össze erejüket, ügyességüket a skót férfiak. A hölgyek a táncversenyeken adhatnak számot kecsességükről. A dudások is versenyeznek, s a dunooni felföldi játékok leglátványosabb eseménye az ezer (!) skót dudás felvonulása. Ez sem akármilyen sportteljesítmény. Menetelés közben elegendő levegővel ellátni a bőrtömlőt — ehhez bizony jó tüdő kell! November van, de a Grampian hegység csúcsai már fehérlenek a hótól. Pár napot töltöttem a Kin- gussie-ban, a skóciai télisport központnak tekintett Aviemore helység melletti, télen-nyáron hasonlóan bájos felföldi városkában. Bár a skót sízők egyelőre nem veszélyeztetik a svájci vagy osztrák alpesi versenyzők babérjait, a fokozatosan kiépített sípályák, felvonók, a turizmus nagy segítséget jelentenek a felföldiek megélhetésében. Csakúgy, mint Angliában, Skóciában is az iskolai futball jelenti a profi klubok biztos hátországát, azzal a különbséggel, hogy itt léteznek a nagy klubok mellett úgynevezett Boys Clubok. Ezek teljesen függetlenek — anyagilag is — azoktól a kluboktól, melyeknek nevét, színeit viselik. Egy ilyen alakulat a Celtic Boys Club is, melynek elnöke Hugh Bírt fotócikkbolt-hálózattal rendelkező üzletember civilben. A fiatal futballisták ügyeivel társadalmi munkában foglalkozik. Mint elmondotta, főleg adományokból, rendezvények, bálok bevételeiből tartják fenn a klubot, bár olykor a Celtic is a zsebébe nyúl, hisz a Celtic Boys Club kiváló utánpótlást biztosít számukra. Minden korosztályban jó gárdával rendelkeznek, s beszélgettünk arról, milyen hasznos lehetne, ha a két zöld-fehér klub, a Celtic és a Fradi utánpótlása valamilyen formában kapcsolatot teremtene ... Hugh kocsijával a Celtic Park stadion felé tartunk, amikor az egyik kereszteződésben csaknem elcsap minket egy furgon. Vezetője ördöngősen manőverezik el mellettünk, s mosolyogva int búcsút nekünk. „Ez Jimmy Johnstone — mondja Hugh —, hű egykori önmagához.” Valóban — még én is láttam őt, amint a Celtic keresztbe- csíkos zöld-fehér mezében kiszámíthatatlanul száguldozott a jobbszélen. A klubházban barátom be akar mutatni a Celtic titkárnőjének, Mrs. MacDonaldnak, s meglepődik, amikor kérjük: ne fáradjon, már évek óta ismerjük egymást. Mrs. MacDonald máris megkér, hogy holnapután az Ansenalnál tolmácsoljam nemtetszését Charlie Nicholas (ő Celtic játékos volt) felé? mert legutóbbi lehetetlen eredményükkel elrontották a pool-ját, vagyis .az ottani totót. Hugh kedves ember, nagy felhajtást csinál látogatásomból, fényképes tudósítást írat a Celtic újságba, s megismertet a mostani menedzserrel, akinek neve jól ismert nálunk is. David Hay 1970- ben játszott a Feyenoord elleni BEK-döntőn és 27-szeres skót válogatott. Azt mondja, hamarosan ismét nagy lesz a Celtic, sok a tehetséges fiatal játékosuk. A stadionból a belvárosba, egy különleges helyre megyünk, a Har- die és Weatherston céghez, ök gyártják a világ legjobb skótdudáit, felföldi felszereléseit. A királynő „jóváhagyásával” készítik termékeiket, ami a Brit-szigeteken előkelő rangot ad egy cég számára. Hugh Birt jó barátja a társtulajdonosnak, John Weatherstonnak, akit én is ismerek, ö volt az az ősz skót dudás, aki pár éve a Brit Napokon Budapesten, a Gellérthegyről a British Airways hőlégballonjával a magasba emelkedett, miközben rendületlenül játszotta a skótok nemhivatalos himnuszát a „Scotland the Brave”t. Azért közben a panorámában is tudott gyönyörködni, mert lelkesen beszél fővárosunkról, s ígéri, családjával nálunk tölti legközelebbi szabadságát. Az öreg John nagy futballbarát, Celtic-szurkoló. Segítségével szert teszek — pár éve beszerzett skótdudám mellé — egy eredeti felföldi viseletre. Hát... festői látvány, de mit szólnák majd hozzá otthon ? ... John és Hugh mindketten tagjai a Rotary Clubnak, s egyik nap elvisznek klubjukba ebédelni. Érdeklődéssel lépem át a tipikusan brit intézmény bejáratát. A Rotary Clubokban a nyugati világ tehetős üzletemberei tömörülnek, s a tagdíjakból biztosítják azok fenntartását. Hugh vállalja a „jótállóm” szerepét, idegenek ugyanis, csak úgy, át sem léphetik a küszöböt. A bárban bemutatnak néhány embernek, majd átvonulunk az ebédlőbe, ahol vagy huszonötén üljük körül az U-alakú asztalt. Rajtam kívül van még egy „idegen”, egy chicagói üzletember az ottani Rotaryból. Közben megérkezik az elnök is, és Hugh megkér, ha van nálam Fradi zászló, jelvény, feltétlenül ajándékozzam meg az elnököt. mert nagy Celtic-drukker lévén^ biztosan örülni fog a zöld-fehér színeknek. Hallgatok is a szóra, s bemutatkozáskor derültség támad, mert eddig csak én nem tudtam: Alexander Brown elnök az egyik legvérmesebb Rangers hivő és mecénás. De, mint vendéglátó, kivágja a rezet: súlyos elnöki láncára akasztja zöld-fehér zászlónkat, nekem pedig ünnepélyesen átnyújtja a Rotary Club zászlaját. Ezután képet kaphatok a klub rituális szokásairól. A titkár tájékoztatja a tagokat időszerű kérdésekről, eseményekről, különféle adakozásokról. Ezután az elnök elmondja az asztali imát, majd mindenki a királynőre üríti poharát, s jöhet az ebéd. Hamarosan nagy derültség támad, ami eddigi fogalmaim szerint sehogyan sem illik a fennkölt környezetbe. Egy késve jött tag földbe gyökerezett lábakkal áll meg az ajtóban, s enyhén szólva bamba, megnyúlt képpel bámulja az elnök mellkasán virító zöld-fehér zászlót. Percekbe telik, amíg a többiek megnyugtatják, semmi baj a „kék-fehér vérű” elnök úr egészségi állapotával... Ebéd közben jövök rá, honnan is ismerős egyébként az elnök neve. Glasgow- ban mindenfelé látni az Alexander Brown feliratú furgonokat, teherautókat. Tulajdonosuk a környék vízvezeték építését-szerelését tartja kezében. Gondolataimból éppen az ő szavai riasztanak fel, megkérdezi, kivánok-e néhány szót szólni? Ilyen kérdésre nem illik nemet mondani, ezért összeszedem magam, s a futball révén született barátságokról, a sport nemzetek közötti közvetítő szerepéről kerekítek ki valamit. Egészen jól sikerült, őszintén megtapsolják. Este barátaimmal elmegyünk egy vendéglőbe, a törzshelyükre, ahol már többen is szóbahozzák: igaz-e az a képtelen, hihetetlen történet, ami állítólag ma délben történt a Rotary Clubban, hogy a Rangers-es Brown elnök zöld-fehér színekben pompázott?... Igaz! CSODAVÁRÁS A PLYMOUTH-I ZÖLD FEHÉREKNÉL Plymouth városa Anglia délnyugati, enyhe éghajlatú vidékén, a Cornwall félsziget — és a hasonDavid Hoy menedzser (balról) és Magyar Zoltán a Celtic dísztermében nevű grófság — bejáratánál helyezkedik el, de még innen a Tamar folyó tölcsértorkolatán, Devon grófságban. Történetét, fejlődését alapvetően meghatározza a tenger, kiváló kikötője. A közelben született, s Plymouth kikötőjéből indult útjaira a híres Sir Francis Drake, aki kalózként kezdte, s lovag és a királynő admirálisa lett belőle, ö volt az első hajóskapitány akinek — három év alatt — sikerült körülhajóznia a Földet (igaz, korábban megtette ezt már Magellán hajója is, de a kapitány útközben meghalt), s közben még volt ideje végigfosztogatni Dél- Amerika spanyol gyarmatait. Később, a Karib-tengeren is állandó rettegésben tartotta a spanyolok kincsszállító hajóit, s ő volt az, aki a spanyolokat „hazai pályájukon”, a félelmetes hírű Cádiz hadikikötőjében is megleckéztette. Plymouth városát a kikötő fölé emelkedő Hoe domb uralja. Itt van a citadella, a régi világítótorony, az Armada legyőzésére emelt emlékmű, s itt van Sir Francis Drake szobra is. A szobor mellett, angliai mércével is rendkívül ápolt gyep található, a tekepálya. Nem véletlenül, ugyanis történet fűződik hozzá... A tekepálya mindig is kedvelt tartózkodási helye volt az admirálisoknak, a csatahajók kapitányainak. A hagyomány szerint 1588-ban, amikor a spanyol Armada megindult Anglia ellen, itt tekéz- tek az admirálisok. Amikor megérkezett a hír, mindenki mozgolódni kezdett. Drake akkor sem vesztette el hidegvérét, s a következőket mondta: „Nyugalom, uraim! Van még időnk befejezni a játékot, s azután majd szétverjük az Armadát!” — Hm... Van tehát „történelmi előzménye” az angol fut- ballmenedzserek számunkra kissé meghökkentőnek tűnő meccs előtti nyilatkozatainak. Plymouth ma is a britek egyik legnagyobb hadikikötője, s a városba érkező látogató — mint én is — még mindig lépten-nyomon a legutóbbi „nagy győzelem”, a Falk- landi-háború emlékeibe ütközik. A könyvesboltok kirakata például tele van pazarabbnál pazarabb kiállítású, színes könyvekkel, melyek mind a brit hadiflotta feltámadását éltetik. Jómagam azonban nem ezért érkeztem a városba, hanem mert meg akartam látogatni a Plymouth Argyle (ejtsd: plimösz árgájl) futballcsapatát, amely érdekes módon az egyetlen zöld-fehér klub az angol liga négy osztályának kilenc- venkét csapata között. Csak a Norwich City színeiben szerepel még a zöld, de náluk a sárga dominál, becenevük is ezt mutatja: a „Kanárik”. Igaz, a Plymouth is hajlamos az utóbbi időben fekete nadrágot viselni szerelésében, de hivatalos színük azért zöld-fehér. Az 1886-ban alapított, harmadikligás Argyle sem mentes a tenger, a hajózás hatása alól. A negyvenezer nézőt befogadó Home Park stadion főlelátója a Mayflower nevet viseli, címerükben vitorláshajó látható, s becenevük: „The Pilgrims” (Zarándokok). Az ok: 1620- ban innen indultak a vallási üldözött puritánok a szépnevű Mayflower (Cseresznyevirág) hajóval Észak-Amerikába, ők voltak a „Zarándok Atyák”, akik Boston környékén megalapították az újangliai gyarmatokat. Az Argyle sohasem szerepelt az első osztályban, az FA Kupában az ötödik fordulóig jutás volt a legjobb eredménye, s kétszer szerepelt a Liga Kupa (most Tej Kupa) elődöntőjében. Nyugodtan állítható tehát, hogy tavaly, amikor elődöntősök voltak az FA Kupában, történetük legnagyobb sikerét érték el John Hőre menedzser vezérletével. Ügy látszik, a menedzser éppen ezzel ásta meg saját „sírját”, mert a megnőtt étvágyú, újabb sikerekre éhes igazgatók nem tudták elviselni, hogy csapatuk a harmadik ligában a kiesés ellen küzd. Amikor — Graham Little titkár meghívására — a stadionba érkeztem, a bejáratnál vagy fél tucat újságíró, három tévékamera állt készenlétben. Várták a menesztett John Hőre utódát, Dave Smith-t. Hamarosan meg is érkeztek a titkárral a pályaudvarról, s a régi menedzserre már senki sem gondolt. Az igazgatók autói ott pöffeszkedtek a klubház bejáratánál, az apparátus nőtagjai a díszteremben szendvicseket, italokat szervíroztak a fogadáshoz. Mindenki föl-alá szaladgált, tüsténtkedett. Csak a klub lottóirodájának (az angol törvények lehetővé teszik az egyesületek számára önálló lottó üzemeltetését, a Plymouth például heti negyvenezer darabot forgalmaz, szép bevételhez jutva ebből) elképesztően bájos vezetőnője jegyzi meg halkan, hogy azért „szegény John több bizalmat érdemelt volna ...” De nem! Klubelnöktől a pályamunkásig valami gyermekies csodavárás tükröződik az arcokon — várják az új menedzsert, a megváltót ... Magyar Zoltán LesRe Vemon etilekére A hírt már hetek óta tudjuk, mégis... még mindig alig akarjuk elhinni: 60 évesen váratlanul elhunyt az egyik legtekintélyesebb angol labdarúgó szakíró, a magyar származású Leslie Vernon. A magyar szurkolók is mindig érdeklődéssel várták a Népsportban megjelenő, a brit futballról tájékoztató élvezetes írásait, színes tudósításait, melyekből fanyar humora sem hiányzott. Egyik találó mondása volt például, hogy „két válogatott mérkőzés között mindig Angliának van a legerősebb válogatott csapata a világon, azután ...” Sokfelé publikált, s népszerűségét talán annak is köszönhette, hogy sohasem ragadt le a szűk szakmai kereteknél, hanem sokoldalúan elemezve járta körűi a labdarúgás időszerű kérdéseit. Kevesen tudják, hogy a Fradival kapcsolatos hírek elsősorban az ő tolla segítségével jutottak el éveken keresztül a brit, de más országok olvasóihoz is. Mint a WORLD SOCCER (a világ talán legszínvonalasabb labdarúgó havilapja) szakírója rendszeresen tájékoztatott a magyar futball, a Ferencváros életéről. Legutóbb novemberben találkoztunk. Willesden Green-i házában együtt néztük a török—angol VB-selejtezőt, s szóba került, hogy a nyáron feleségével és kislányával hazalátogatnak. Megbeszéltük egy alapos Üllői úti látogatás részleteit is. Sajnos, ez a terve már sohasem valósulhat meg, s ezt őszintén fájlaljuk. M. Z.
