Fradi műsorlap (1983/84)
1983-1984 / 15. szám
4 Fradi műsorlap 1983/84-ES IDÉNY, 15. SZÁM 3. KEDVES OLVASÓK, KEDVES SZURKOLÓK! A következő számokban folytatásokban közöljük dr. Sárosi György azon Írását, amelyet egyesületünkhöz küldött. Kérése csupán annyi volt, hogy hagyjuk meg változtatás nélkül sorait. Mint elmondta, ő érzi, hogy tőle nem irodalmi remeket várnak a szurkolók, ő egyszerűen csak leírta, ami kikivánkozott belőle, ö nem volt író, „csak" egy futballista. De milyen futballista!? Nos, az általa leírtakból ezt is érzékelhetik a fiatalok, elnosztalgiázhatnak az idősebbek. Gyurka befejező sorai után pedig a magam gyűjtötte adatokkal, érdekességekkel, ismeretlen sztorikkal egészítem ki a szerény sportember által elhallgatottakat. N. B. LÁTOGATÁS A BETEG GYERMEKEK OTTHONÁBAN 'Zuglóban, a Mexikói úton van a nyomorék gyermekek otthona. Egy nagy épület, négyzet alakban építve és a négyzet közepén egy óriási udvarral. A nagy épületben vannak elhelyezve a tanulók — igen sokan — és a többi helyiség úgy van berendezve, hogy a legkülönbözőbb munkát lehessen tanítani az ott élő (igen számos) nyomorék fiúnak és leánynak. Amikor a tanuló elvégezte ezt az iskolát, az azt jelenti, hogy „kész mester valamilyen munkában”. Természetesen ez nem olyan gyorsan történik, mint ahogy azt itt leírom. Előre bocsátom, hogy én erről az intézetről nem tudtam addig, amig személyesen nem mentem oda. Ez már egy évvél a dél-amerikai út után történt, illetve kezdődött. Egyik edzés után megállított két fiatal azzal, hogy egy meghívást akarnak átadni. Beszéd közben fedeztem fel, hogy nemcsak fiatalok, hanem nyomorékok is. Meghívtak mind a tanári kar, mind a tanulók részéről az iskolájukban tartandó sportelőadásra, ahol az én feladatom lesz válaszolni a feltett kérdésekre. Megállapodtunk a napban és az órában. A megjelölt napon és órában pontosan megjelentem az otthonban. Ünnepélyesen fogadtak. Ügy a tanári kar, mint a „tanulók”, akik mind hibás testűek voltak! Nekem fájt látni annyi sok fiatalt együtt ilyen állapotban. De nem mutattam ki, hanem úgy igyekeztem viselkedni, mintha ez természetes lenne. A fiatalok a padokban, székekben vagy tolószékiben, és türelmetlenül várták, hogy a tanárok megadják az engedélyt a kérdések feltevésére, amelyekre nekem kellett válaszolnom. Megkezdődött a kérdések sorozata. Meg voltam lepve, mert ezek a fiúk mindenről, ami sport vagy azzal kapcsolatos volt, mindent tudtak! Ismerték a játékosokat, a bírókat, az eseményeket és sok más eseményt, ami megtörtént. Nemcsak a Fradiról, rólam tudtak mindent, hanem a többi klubról és azok játékosairól is! Hihetetlen, hogy milyen hozzáértéssel és intelligenciával tették fel a kérdéseket. Ez a kérdés-felelet tartott kb. egy órát. Azután arra kértek fel, hogy legyek én a bíró a közöttük lefolyó „mérkőzésen”. Lementünk az udvarba. A két csapat felsorakozott, de ... a felállítás nem a szokott 11 játékos 11 ellen volt, hanem mindenki, aki akart, részt vehetett az egyik vagy másik csapatban 20—20 ellen. Több vagy kevesebb? Nem ez volt a fontos, hanem a részvétel! Természetesen senki sem öltözött át!... Megdöbbenve néztem, hogy a „játékosók” milyen testi hibákkal jöttek a pályára, és „játszottak”. Volt, aki a tolószékben ült, amelyet a kezével hajtott. Majdnem elsírtam magam, amikor láttam, hogy milyen odíaadás- sal, milyen futballszeretettel és milyen lelkesen játszottak. Aki elfáradt vagy rendbe kellett, hogy hozza magát, az kiment a pályáról és visszajött, amikor akart. Én vigyáztam, hogy a mérkőzés döntetlen legyen! A mérkőzés után mindenki nagy örömmel tért vissza a helyére — fáradtan —, hogy rendbe hozza magát, részt venni a vacsorán, amelyre szintén meg voltam híva. A vacsorán egy újabb meglepetésben volt részem: a két csapat tagjai megtárgyalták a „délutáni mérkőzésüket” olyan nagy hozzáértéssel és szenvedéllyel, mintha egy nagy nemzetközi mérkőzés lett volna. Akkor, és így értettem meg véglegesen a „sport bűvös varázsát” és annak a mondásnak a jelentőségét, hogy „mind egyformák vagyunk”. A két csapat és az intézet összes tagjaival jó barátságban váltunk el és ezután sűrűn látogattam meg őket. így tanultam meg, hogy nemcsak a külső megjelenés után kell megítélni embertársainkat, hanem a belső értékeik szerint is, ami értékesebb és fontosabb. Éppen ezért, ezúton is kérem a sportolókat, hogy ne húzódjanak vissza ezektől az embertársaiktól, hanem menjenek közéjük, és tapasztalni fogják, hogy milyen nagy mértékben érdeklődnek minden iránt és különösen a sport, a futball iránt. Az ő nagy örömük engem is boldoggá tett! Fiatal sporttársaim! Igyekezzetek ezt az örömöt, ezt a boldogságot ajándékozni és megszerezni! VACSORA AZ OSZTRÁK CSAPATTAL A II. világháború befejezése után újra megkezdődött a „Húsvéti Serleg” küzdelem, amelyben rendszerint 2 magyar és 2 osztrák csapat vett részt. Egyik évben Bécsben játszottuk ezt a tornát, a másik évben Budapesten. Ez alkalommal Budapesten rendezték meg ezt a serleg mérkőzést. A tornát az FTC nyerte meg, de nem erről akarok beszélni. Abban az időben nagy élelmiszerhiány volt, úgy nálunk, mint Ausztriában. De Bécsben sokkal nagyobb, mint Budapesten. Ez meglátszott az osztrák játékosokon is. Mi — feleségem és én — is nehéz helyzetben voltunk, mert a lakásunkat lebombázták, így tehát az Egyetemi Intézet szükséglakásában laktunk. Fürdőszoba, konyha, és egy ho6z- szúkás, de nagy szoba képezte ez£ a lakást. Amikor az osztrák csapat tagjai elmesélték, hogy milyen nehéz az ottani helyzet, feleségemnek az az ötlete támadt, (hogyha sikerül megfelelő húst kapni) én hívjak meg 2—3 játékost egy gulyás vacsorára; a torna befejezése után. Sikerült a hús beszerzése! Én meghívtam a három legsoványabb játékost, akik ezt kérdezték: ... hozhatom a barátomat is? Megnevezték a barátaikat. Én azokat is meghívtam és nagy nevetés közben beleegyeztem abba, hogy ők is elhozzák a barátaikat. Otthon nem szóltam semmit. Este megérkeztek a vendégek — barátaikkal. Feleségem elhűlten nézte a lépcsőn felsorakozott nagy tömeget, a két csapatot... bár nem voltak 22-en, csak 20-an. A vacsora igen jól sikerült, mert mindenkinek jutott egy tányér gulyás. Mondanom sem kell, hogy több volt benne a burgonya, mint a hús, de a kiéhezett, jó étvágyú osztrák vendégeknek így is nagyon Ízlett. Bevallom, hogy amíg hazafelé mentem a fiúkkal, nagyon kíváncsi voltam, hogy feleségem hogyan fogja fogadni ezt a tömeget. De szerencsére a komikus oldaláról fogta fel a dolgot és ezt kiáltotta felém: „Semmi baj!, de a gulyásban több lesz a burgonya, mint a hús!” így is volt! Kevés ital mellett elborozgatva, vidám hangulatban végződött a vacsora. AZ ÖSSZEDŐLT FUTBALLKAPU Ezt az esetet csak azért írom le, mert egyedülálló a maga nemében. Perecesen játszott a Ferencváros a helyi csapat ellen. A közönség lelkes biztatása annyi erőt adott a Pereces csapatának, hogy nekünk semmi sem sikerült, magyarul mondva: jobban játszottak, mint mi. Már 2:0-ra vezettek, amikor is a II. félidő első perceiben sikerült a 3. gólt is berúgni ellenünk. Aki a gólt rúgta, az nagy lendülettel futott és a hálóba kapaszkodott, hogy megálljon. így történt meg az az eset, amiért ezt itt is leírom, mert egyedülálló a maga nemében. A hálóba kapaszkodott (magát fékező) játékos olyan erős lendülettel érkezett a kapuba, hogy az erős rántástól a kapufa eltörött (összedőlt). így 3:0 lett az eredmény. Igen ám, de a bíró, amikor nem sikerült a kaput eredeti helyére visszatenni: lefújta a mérkőzést! Az eset a szövetség elé került, amely jóváhagyta a Pereces győzelmét. De mi nem is érdemeltük volna meg, mert nem játszottunk jól, így tehát az MLSZ döntése, hogy nekik ítélte a 2 pontot, nagyon igazságos volt. A FERENCVÁROS KÉNYSZERLESZÁLLÁSA A Ferencváros futballcsapata 1948. július hó végén elindult a mexikói túrájára. A csapat Mészáros — Szusza és Puskás személyében meg volt erősítve, tekintettel a sérülésekre és arra, hogy Mexikóban igen jól játszanak. Az utazás Prágáig vonaton történt, ahonnan repülőgépen mentünk New Yorkon keresztül Mexico Citybe. Szép és érdekes utazás volt és ami fontos, két napon belül odaérkeztünk. Mexico City igen magasan van és bizony nehéz volt alkalmazkodni a levegő ritkaságához. A futball ott is nagyon népszerű és elismert, így tehát az óriási nagy stadionban ugyancsak ki kellett tenni magunkért, hogy jól szerepeljünk. De a Fradi itt is sikeresen megállta a helyét. A mexikói mérkőzések befejezése után a fővárosból, Mexico Cityből repülőgépen indultunk hazafelé, úgy, hogy útközben New Yorkban még egy mérkőzést játszottunk a Budapestre való indulás előtt. A csapat kitűnő hangulatban szállt fel a repülőgépre Mexico Cityben. Az idő szép volt, de hamarosan megváltozott és mindig rosszabb, a végén viharos lett. Ügy dobálta a mi nagy repülőgépünket, hogy minden pillanatban azt hittük, hogy nekiütődünk az alattunk, mellettünk, vagy körülöttünk kiemelkedő hegycsúcsoknak. Ez tartott egy jó ideig, legalább 30 percig. Egyszer csak a legnagyobb meglepetésünkre a repülőgép mindig jobban közeledett a földhöz, pedig repülőtérnek nyoma sem volt. Síri csönd lett! A pilóta keresett egy helyet, ahova le tud szállni. Pár percig tartott ez a feszültség és azután a hegyek és az erdők között a pilótának kényszerleszállással sikerült a repülőgépet egy kis fennsíkra helyezni. Gyurka! Megdermedten ültünk a helyünkön, mert éreztük, hogy halálos veszélyben voltunk. A gép, amikor a földre ért és ott egy darabig még tovább futott, a göröngyös úton erősen ide-oda ugrált, de hál’ Isten egyensúlyba került és így nem borult fel, amit a pilóta ügyességének köszönhettünk. Félelmünk és aggodalmunk nem oldódott fel teljesen, mert ott találtuk magunkat egy ismeretlen helyen a hegyek között egy repülőgépben, amely nem tudott felszállni, egy rádiókészülékkel, amely nem működött... sűrű erdőktől eltakarva, elzárva a világtól. A hangulat nem volt rózsás, sőt ellenkezőleg! így teltek el hosszú, keserves órák! De el kell ismernem, hogy mindannyian fegyelmezetten viselkedtünk — a helyzethez képest — és senki sem veszítette el a fejét. Nem tudom leírni, nem lehet azt kifejezni, hogy számunkra milyen mennyei zenének tűnt fel a fejünk felett közeledő felszabadító gépnek a zúgása. Meg voltunk mentve! „LEO" Mexico City-ben voltunk, amikor egy nap a szállodai portáshoz egy kis ketrecben letettek egy leopárd bébit az én nevemre azzal, hogy ajándék. Én nem kértem ezt az ajándékot, így tehát felajánlottam a portásnak és amikor az visszautasította, másoknak is, de senki sem volt hajlandó elfogadni. így tehát a kis leopárd a nyakamon maradt. Leó nevet adtam neki. Nagyon fiatal, szép és egészséges, valóban szimpatikus kis állat volt. Éjjel egy díványon aludt és úgy nézett ki, mint egy igen nagy szép macska. Hamarosan otthon érezte magát, nem csak a szobában, hanem azon kívül is, mert úgy vezettem szíjjal, mint egy kutyát. Leo hazaszállítása nehezebb volt, mint a Muki majomé, mert repülőgépen utaztunk, így tehát külön engedélyt kellett kérni részére. De szerencsésen megérkeztünk Budapestre. Feleségem hamar megkedvelte és semmi körülmények között nem akarta beadni az Állatkertbe. Az idő múlásával azonban Leo mindig nagyobb, erősebb és másokra veszélyes kezdett lenni. így tehát beláttuk, hogy Leo legjobb tartózkodási helye nem a lakásban, hanem az Állatkertben van. Nagy szomorúsággal adtuk be az Állatkertbe, ahol gyakran meglátogattuk. A „REPÜLŐ” FUTBALLCIPŐ Játékoskarrierem alatt mindig veszélyes voltam az ellenfél kapuja előtt. Éppen ezért a bekkek vagy halfok igen keményen, mondhatnám durván támadtak meg, hogy elvegyék a labdát tőlem. Ennek ellenére én nem féltem, hanem igyekeztem mindig biztosan, határozottan játszani, hiszen a tesiti felépítésem és felkészültségem ezt megengedte. De ezen kívül én mindig biztos voltam magamban. Tudtam, illetve éreztem, hogy a labda hová fog érkezni vagy hová kell menjek (helyezkedjem), hogy birtokomba vegyem ... és ha a kapu előtt voltam, akkor természetesen igyekeztem gólt rúgná. Végeredményben ezért játszik egy centercsatár! De ezt nem tudták az ellenfeleim és így igen gyakran — mondhatnám mindig — igyekeztek megfélemlíteni: energikus belépéssel, testi erejük igénybevételével, rugdosásSal, ha egymás mellett voltunk (és a bíró nem látta), mert vártuk a labdát. Eleinte csak a kapu előtt. Amikor mór ismertek: a pálya minden részén. De sohasem sikerült nyugalmamból kihozni és ezt bizonyítja, hogy egyszer sem voltam kiállítva 20 év alatt! Amit most elmondok az jóval a 16-oson kívül történt. Az Üllői úti FTC pályán játszottunk egy erős csapat ellen. Engem a „szokásos” módon kezelt, egy, az én fedezésemre kirendelt játékos barátom. Jó pár rúgást kaptam tőle, de a bíró nem fújta le, mert nem vette észre. Ennek ellenére nekem sikerült az első gólt berúgnom! Ellenfelem válasza az volt, hogy még keményebben támadott meg, amikor a labda nálam volt, vagy csak felém jött. Pár perc múlva megint sikerült nekem egy újabb gólt fejelni: 2:0 a Fradi javára! Erre a második gólomra a válasz az volt, hogy még keményebben játszottak ellenem. Nemcsak ő, hanem a védelem minden tagja. Ekkor történt az az eset, amely miatt mindezt leírtam. Az „A” tribün felé eső részén a Fradi pályának — közel a tribünhöz — jött egy labda felém. Én át akartam venni. Sikerült is, mert testemmel védtem a labdát. Almikor a labdát már leadtam, láttam ellenfelem dühös arcát, amikor egymás mellett futottunk, most már természetesen labda nélkül. Egyszer csak érzem, hogy rúgásokat kapok a lábaimba. Visszanéztem, és újra láttam ellenfelem dühtől eltorzult arcát, amint újra belém akart rúgni. (A bíró nem láthatta, mert a labda a pálya másik részében volt.) Éreztem, hogy a rúgás sikerült, de olyan erősen, hogy a cipője lerepült a lábáról! Hogyan történt? Ezt ma sem tudom! Meglepődve néztünk egymásra. Én nyertem vissza hidegvéremet és sóntikálva felvettem a pár méterre tőlünk fekvő cipőt. Visszavittem hozzá! Meglepődve nézte, hogy én féltérden segítem félvenni a cipőjét, és megkötöm a cipőzsinórját is. Láttam az arcán, hogy nagyon meg van illetődve, miközben zavartan mosolygott rám. Amikor felálltunk, mindketten kezet fogtunk és én sántikálva futattam a helyemre. Ebben a pillanatban egy hatalmas tapsvihar tört ki a közönség felől. A mérkőzés tovább folyt, hiszen még csak a II. félidő első felében voltunk, de mondhatom, hogy ez után az eset után, ellenfelem soha többé nem csinált egyetlen egy szabálytalanságot ellenem. Viszont sokkal jobban játszott! Mi ebből a tanulság? Ilyen esetekben sokkal célravezetőbb nem viszonozni a durvaságot, hanem szépszerével meggyőzni az ellenfelet helytelen viselkedéséről. Évek teltek el és többször játszottunk egymás ellen. Űjra ő fedezett engem. De többé már nem durvás- kodott, hanem csak férfiasán, erélyesen játszott. „A SÁROSI SAROK" Pár év előtti hazai látogatásunk alkalmával egyik nap Édesanyámhoz indultunk taxin. A forgalom óriási volt. Én elöl, a kocsivezető mellett ültem. Egyszer csak észrevettük, hogy a forgalmat irányító rendőr leugrik a motorbiciklijéről, szembefordul a hömpölygő autóáradattal és mindkét karját felemelve megállítja a csúcsforgalmat. Miután mi voltunk a sorban az első kocsi, láttam, hogy a sofőr izgatott lett, mert nem tudta, hogy milyen szabálytalanságot követett el. A rendőr béhajolt a nyitott ablakon és mosolyogva ezt kérdezte: ön ugye a dr. Sárosi? Az én igenlő válaszomra így kiáltott fel: ... Kedves Gyurka! írjon erre a papírlapra egy autogramot, él sem tudja képzelni, hogy az én apám milyen boldog lesz. Én szívesen teljesítettem kérését és miután láttam, hogy nagyon fiatal, megkérdeztem, hogy hány éves. Amikor közölte életkorát, én így válaszoltam neki: hát akkor maga sohasem láthatott játszani! Miről ismert fel engem? A felelet ez volt: Kedves Gyurka doktor! Az én apám mindenkor nagy rajongója volt önnek (és ma is az). A lakásunk előszobájának egyik sarkában egy úgynevezett Sárosi sarkot rendezett be, ahol az ön legkülönbözőbb fényképei vannak kitéve. A középen pedig egy hatalmas Sárosi arcképpel bővítette ki a gyűjteményét. így tehát én minden nap, amikor elmegyek és megérkezem, az első, amit látok, az ön fényképe. Ezért ismertem fel azonnal! Megköszönte az autogramot, mosolyogva szalutált és elrohant a motorbiciklijén. 1 * V
