Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1981/82 - 1980 / 82. szám

Nem beszédes típus Rab Tibor eddig összesen 303 mérkőzést játszott a Fe­rencváros első csapatában. Ezek közül 179 bajnoki talál­kozó, míg 62 hazai díjmérkő­zés, 62 pedig nemzetközi összecsapás volt. 17 alkalom­mal szerepelt a válogatottban. Nem tartozik a beszédes emberek közé. Halk, csendes, megrágja minden szavát. Feles­leges locsogás helyett egy-egy szemvillanás is elárulja, hogy az adott kérdésről, témáról mi is a véleménye. Sokak sze­rint zárkózott. Beszélgetésünk után vitatkoznék azokkal, akik így állítják be. Kétségte­len, nehezen oldódik, de akit közel enged magához, akit becsül, azzal őszintén meg­osztja gondjait, problémáit. Ám az is igaz, hogy barátai­tól is nyíltságot vár és nem tudja elviselni a képmutató, köpönyegforgató embereket. A riporternek is ki kellett vár­nia azt a pillanatot, amikor önmagától fakadt ki és tárul­kozott ki minden kényes kér­désben. Nem lehetett siettetni, akkor és abban a szituációban buggyant ki belőle mondan­dója, amikor érezhetően ki­alakult a bizalom az újságíró és beszélgetőpartnere között. — Sokak szerint különc és magába forduló, sőt azt is hal­lottam, hogy alig vannak bará­tai a csapaton belül. — Ez nem igaz. Igenis van­nak barátaim és olyan játékos­társaim is, akikkel szívesen ülök le bármilyen magánéle­tüket érintő problémájukban. Egy valamit azonban tudomá­sul kell venni: nekünk a labda­rúgás a hivatásunk, munka­helyünk pedig a zöld gyep és az öltöző. Pontosan úgy jö­vünk ide, mintha gyárba vagy hivatalba mennénk. Szerin­tem ez a beszélgetés elvesz­tené a hitelét, ha azt monda­nám, hogy mi mindnyájan egy.'-:~ir. ~™*:,"'k egymást. Ugye ezt senki sem hinné el, csakúgy mint azt sem, hogy sülve-főve együtt vagyunk ed­zés vagy mérkőzés után. Az irodákban vagy a műhelyek­ben is természetes, hogy egyik kolléga jobban szereti a másikat, megosztja vele gondjait, nehézségeit. Máso­kat ellenben kevésbé szível. Miért lenne kivétel ez alól egy 20 fős labdarúgócsapat kerete? — Ez a felfogás vajon nem megy a csapatszellem rová­sára? — Akkor van gond, ha já­tékban, mérkőzés közben is érezhető, hogy ki kinek a barátja. Szerencsére nálunk erről szó sincs. Tiszteljük egy­más képességét, egyéniségét. A pályán pedig egyetlen célunk van: győzni, tudásunk legjavát adni. Állítom, hogy a Ferenc­■ városon belül semmivel sem rosszabb a légkör, mint a rivá­lis fővárosi kluboknál. Nincse­nek vitáink, az öltöző hangu­lata nyugodt, mindenki pon­tosan tudja, hogy egyik vagy másik játékostársától csak a maximumot kaphatja 90 perc során. Legalább is így megyünk ki a pályára. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne vala­melyikünknek gyenge napja, hullámvölgye. — Mégis, kik a legjobb barátai a játékostársak közül? — A barátság nálam több annál, hogy csak heccelőd- jünk, jópofáskodjunk. Ez a szó tartalmasabb emberi kap­csolatot takar, amelynek igazi értékmérője az, hogy mennyi­re becsüli egymást az ember. Akkor jó, ha őszinte, tiszta érzelmeken alapul, nem pedig pillanatnyi érdekek motivál­ják születését. Játékostársaim közül barátomnak tekintem három kapusunkat: Hajdú Jós­kát, Kakas Lacit és Zsiborás Gabit. Nagyszerű sportembe­rek, harcolni, küzdeni tudnak azért, hogy felszínen marad­janak. És még valami: az éle­tet, a jövőjüket is komolyan veszik. De ugyanígy a bará­taim közé tartozik Tepszics Ignác is. — Legutóbb a válogatott­ban új szerepkörben mutat­kozott be az ausztráliai—új- zélandi túrán. — Sorozatos sérülések miatt Mészöly Kálmán kényszer­helyzetbe került, fel kellett forgatni a csapatát. így kerül­tem a középhátvéd helyére. Ha reálisan értékelem ön­magam, akkor azt kell mon­danom, hogy nem vallottam szégyent, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az ellenfelek sem állítottak kü­lönösebben nehéz feladat elé. Főleg az új-zélandi együttes az, amelyik nem képviselt komoly játékerőt. Egy szó mint száz, nem szabad mesz- szemenő következtetést le­vonni a teljesítményemből. Minden esetre örültem, ami­kor olvastam az újságokban, hogy nem okoztam csalódást a szövetségi kapitánynak. — Melyik posztot szereti a legjobban? — A beállósnak van arra is lehetősége, hogy a védő mun­kája mellett olykor-olykor az ellenfél kapuja elé is fellopa­kodjon. Gólt lőni pedig min­dig öröm egy focista számára. — Milyen a jelenlegi Fradi védelem? — Belessel kétségkívül erő­södtünk. Nagyszerű * fizikai adottságai vannak, és ami a legfontosabb, még futbalozni is tud. Jól kezeli a labdát, jobbal és ballal is kielégítő a rúgótechnikája. Szántó Gabi valóságos főnyeremény. Cso­dálatos akaraterővel rendelke­zik, kitűnő labdarúgó. Egy­szóval kezdünk összerázódni, megszokni egymást. — A Fradiban nem játsza­na szívesen középhátvédet? Hiszen Beles beállóst is kitű­nően játszik. — Őszinte legyek: Nem! Felér egy krimi izgalmával egy-egy 90 perc a mi közép­pályás sorunk mögött. Gon­dolja csak végig: Nyilasi, Ebedli és Pogány Laci sem tipikus emberfogó játékos, oíyan aki nagyon szeret sze­relni. Sokszor az ellenfél öt­hat támadójával szemben kell a mi három-négy védőnknek felvenni a harcot. Számtalan­szor előfordul, hogy a közép­hátvéd ilyenkor úgy futkos, mint pók a falon. Tény, hogy nem valami idegnyugtató do­log nálunk védőt játszani. — Közeleg a világbajnok­ság. A Mundial felfokozott hangulatával feldobta már? — Amióta bekerültünk a VB 24-es mezőnyébe, azóta hatása alatt tart. Szeretném tavaszi teljesítményemmel, já­tékommal kivívni a spanyol- országi utazás jogát. — Beszéljen a magánéle­téről. — Nagyszerű légkör vesz körül és az otthonom való­ban megnyugvást jelent a szá­momra. Percek alatt felüdü­lök még akkor is, ha esetleg pattanásig feszültek napköz­ben az idegeim. — Talán azért van így, mert a ház asszonya. Kelemen Márta is élsportoló volt. — Igen, válogatott tornász­ként ő is sokszor átélte a fel­készülés és a verseny sokszor bizony idegőrlő napjait. Tisz­tában van vele, mit jelent egy- egy siker vagy esetleges bukás, amelyakarva-akaratlanul végig­kíséri az ember sportpálya- futását. — Na és a gyerekek? — Ők szó szerint beara­nyozzák az életemet. A kis­lányom Nikolett négy és fél, a kis trónörökös, Gergely pedig másfél éves. — Mindig túlzottan vissza­fogott, nem szereti a vidám­ságot, az öltözőben elenged­hetetlen heccelődést? — Nehogy már az derül­jön ki ebből a cikkből, hogy valamiféle száraz pipás, be­savanyodott vagyok. Szó sincs erről! Szeretem a nevetést, a jó hangulatot, de gyűlölöm az olcsó és triviális viccelő­dést. Attól aztán végleg hideg­lelést kapok, amikor valaki­nek az önérzetét sértik meg, és úgy ugratják, hogy közben az emberi méltóságát is meg­sértik. — Szóval nyugodtan leír­hatom, hogy nem nagyképű és nem is zárkózott típus. — Azt hiszem, ha ilyen lennék, akkor ez a mostani beszélgetés sem tartott volna eddig. Gyenes J. András

Next

/
Thumbnails
Contents