Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 86. szám
a magáét a Dunakesziből igazolt Fábián, s ifijátékosunk Megyeri Attila úgyszintén, aki a sérült Tenkét helyettesítette. Csaknem végig a pályán volt s igazán eredményesen játszott a fiú ezzel is bizonyítva, hogy lehet rá számítani a nagy feladatok megoldásánál is. Beszélt a szakvezető a mérkőzések közötti időtöltésről, a vendéglátásról s kihangsúlyozta, hogy véleménye szerint az ausztriai napok jól szolgálták a felkészülést az új bajnoki idényre, tapasztalatokat s főleg önbizalmat szereztek a kinti mérkőzéseken. Szólt a rendezésről s kiemelte, milyen ideális környezetben versenyeztek. — Igazán impozáns csarnokban került lebonyolításra a torna. Amikor először megtekintettük a még üres létesítményt, ugyancsak elgyönyörködtünk benne. Később is sokszor eszünkbe jutott, hogy micsoda nagyszerű hangulatot teremthet itt a közönség, ha zsúfolásig megtölti a lelátókat. Minderre azonban a torna ideje alatt nem került sor, mert zömmel egészen családias légkörben zajlottak a mérkőzések. Annyi néző volt csak, amennyi a játékosok közvetlen rokonságát képviseltethette volna csupán. Pedig húsvét volt, ünnepek, csakhát az osztrákok sem a hétvégi sportműsort csemegézik ilyenkor, hanem a legtöbben beülnek a kocsijukba s mennek vikkendez- ni, fel a magas hegyek közé sízni. A város utcái is nép- telenek voltak, s mi sétálgató játékosaink jelentették egyesegyedül a tömeget. A P. S. K feliratú trikót viselő s szemlátomást jeles átlövőnek számító macskával legközelebb két esztendő múlva találkoznak ismét a Fradisták. S mivel - mind mondják — ennyi idő alatt bizonyára nagyon megszokja az Üllői úti klubház vitrinjét a vándorserleg, nem akarják hosszabb időre kizökkenteni itteni nyugalmából, ezért a torna után ismét visszahozzák. Hát hozzák! V. S. ia Oregfiúk Balról: Mojzes, Halmos. Jánya Som. Dr. Pemer. Vitéz. Lend nem öregurak... vai, Struhár, Baják. Elől: Vájná, Berendi, Kőszegi, Kele, Kende, Skoumál, Incze. Ritka az olyan élversenyző vagy játékos, aki „csak úgy" képes búcsút mondani kedvenc sportágának, faképnél hagyni az edzőtermet, a sporttársi (és sorstársi . . .) kollektívát, a küzdelmes szereplések sajátos világát. Ilyesfajta gyors istenhozzád- ra csak azok képesek, akik valamiféle okból mélységes haragra gyulladtak, vagy akiket valami — esetleg valaki — a végsőkig elkeserített. Sok nagy és eredményes pályafutás szakadt félbe például orvosolhatatlan sérülések, a folyamatos edzésmunkát meghiúsító panaszok miatt. Az igazi sportbúcsú — nem is búcsú! Való igaz, hogy előbb vagy utóbb a legnagyobb sztároknak is le kell köszönniük, mert jönnek és jobbak is már az utódok, de ezen a cseppet sem kellemes helyzeten a lehető legkönnyebb segíteni. A megoldás kézenfekvő: akinek a mindennapjai hosszú évekig kemény edzések, nehéz próbatételek hosszú sorából álltak, annak a mozgás nélkül aligha lehet boldog az élete. Kell a levezetés a játék, a küzdelem és a terhelés, persze már csak kicsiben — azokhoz a „nagy napokhoz" viszonyítva. Ilyenformán gondolkodtak és cselekedtek azok a ferencvárosi kézilabdázók is, akik legnagyobb sikereiket az ötvenes és hatvanas években érték el, a felejthetetlen derby-ken, amikor a szabadtéri és a fedett pályák legnagyobbjaiként a Honvéd mellett a Spartacus, a Vörös Meteort és a Fradit emlegették.
