Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 74. szám
A mi szurkolóink l ever Zoltán: „kipletykáltam, hogy Fradistá vagyok” A Táskarádió az egyik leghallgatottabb műsor, hosszú évek óta a közönség kedvenc vasárnap délutáni egyórája. Népszerű szerkesztője, házigazdája Feyér Zoltán, egyben a Televízió Hét című műsorának is műsorvezetője. A fiatal újságíró nagyon gyakran itt van az Üllői úton a csapat bajnoki mérkőzésein. — Ez csak a labdarúgás iránti vonzalom vagy a Ferencvároshoz is van némi érzelmi kötődése? — Nézd, általában a Táskarádióban elhangzó jegyzeteimben sem szeretem, a ködösítést. Most is mondhatnék különböző ilyen, olyan kör- mondatokat, teljesen felesleges lenne, nyíltan és őszintén bevallom, hogy a családomban komoly hagyománya van a Fradi iránti rajongásnak. Apám is tűzbe-lázba jön, ha a csapat kicsit is jól játszik. Ami azt illeti, az elmúlt időben egyikünknek sem volt túlzottan sok oka az örömre, dehát ilyen az élet, mint ahogy nem lehet mindig egyforma színvonalú műsort csinálni, úgy a játékosok sem gépek. A csúcs után idővel jön a visszaesés Egyébként a kérdésekre válaszolva lényegében könnyű helyzetben vagyok, mert egy alkalommal még a Táskarádióban is kicsúszott a számból, hogy Fradis- ta vagyok, úgy hogy némi túlzással egy ország előtt vállaltam fel a Ferencvárost. — Kik voltak a kedvenceid? — Sokan. Ám a legritkább esetben kapusok és hátvédek. A góllövőkért rajongtam, általában azokért, akik elegánsan, nagyvonalúan játszottak. A finom pengés, technikás játékosok mindig közel kerültek a szívemhez. Albert, Varga Zoltán vagy most Nyilasi, ők azok a zsánerű focisták, akikért szívesen ül fel az ember a lelátóra. — Ha ilyen régóta Fradista vagy, akkor gondolom sok emléket őrzői? — Persze. Sok-sok rangadó epizódja él élénken bennem, egy-egy nagyszerű Flóri trükk, Szőke szabadrúgás vagy Nyilasi cselsorozat. Mégis a legmaradandóbb az 1965- ös Vásár Városok Kupája mérkőzés, a Manchester United ellen. Az a Karába gól valami fantasztikus volt. Akkor az angolok körülbelül abba a hibába estek, mint most a svájciak. Nagyképűek, önteltek voltak, minden nyilatkozatuk túlzott önbizalmat sugárzott. Aztán jöttek a zöld—fehér fiúk és leckét adtak nekik a korszerű labdarúgásból. — Te magad is sportoltál? — Sráckoromban sok mindenbe belekaptam, fociztam, jégkorongoztam. Ami gömbölyű volt, ami labda, abba már 2 éves koromban állítólag belerúgtam. — Mi maradt, mit csinálsz most, sportolsz egyáltalán? — Ahogy öregszik az ember, bármennyire is fáj a szíve, de a labdajátékok rohanó tempója már nem nekünk való. — Na, ne viccelj! Harmincévesen ezt mondani. — Öregem, nem hiszed el, eddig hétről-hétre játszottam a Rádió kispályás csapatában és körülbelül két hónappal ezelőtt rádöbbentem arra, hogy az elképzelés jó lett volna, de az ember lemarad az akcióról, lelassul, körülményessé válik. — Nem bókolni akarok, de tényleg jól focizol. — Fociztam. Volt olyan meccs, amikor a Rádió—TV mérkőzésen a hátamra vettem a pályát és gólokat is rúgtam. Szóval beszéljünk az egészről múlt időben. Új sportágat választottam, annak hódolok. — Mi ez? — A tenisz. Abszolút laikusként vettem a kezembe az ütőt és ma már elég tűrhetően játszom. — Hetenként körülbelül mennyit? — Átlagban két alkalommal, ebben a rohanó világban örül az ember, ha ennyi szabadideje marad. — Mikor találkozunk legközelebb az Üllői úton? — Sajnos a Vasas elleni rangadón nem tudok itt lenni. Külföldön leszek, de utána száz százalékig biztos, hogy ott fagyoskodom a lelátón. No persze csak akkor, ha a csapat feljavul, mert ha nem, akkor meggondolás tárgyává teszem. — Tényleg? A múltkor is ezt mondtad. — Csakugyan? Mit vársz egy szurkolótól, hogy konzekvens legyen? Ebbe a játékba az a legszebb, hogy mindig reménykedve várjuk csapatunk játékát. Gyenes András
