Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 74. szám
Utódlás A csarnokban meglehetősen nagy volt a hangzavar. A papa a bejárat mellett egy kis asztalka mögött ült s jegyzeteit lapozgatta s jöttömre barátságosan integetett. — Gyere ülj le ide, itt nyugodtan beszélgethetünk — tolt felém egy vasszéket. — A gyerek is itt van? — kérdeztem, miután megráztam a felém nyújtott kezet s letelepedtem én is az asztal mellé. A papa bólintott. — Itt. Persze. Látod ott hátul a sarokban azt a térdgumis fiút. Az a Tamás. Nos Tamás, aki félmeztelen volt, rövid zöld nadrágban éppen szőnyeget porolt. A szóban forgó tevékenységhez a megszokástól eltérően nem a hagyományos, vesszőkből font porolót használta, hanem egy mokány kis szőke fiút. Azzal verte szisztematikusan a földre terített vastag szőnyeget, hogy az csak úgy puffant. A műveletet gyakran ismételte, úgy, hogy egyszerűen megragadta a szőke egyik karját, aztán egy mozdulat s a válla felett a földhöz vágta. — Menjünk közelebb a poroláshoz — invitáltam a papát, s besétáltunk a terem közepére. Egy idő után az említett „portalanítás" annyiban módosult, hogy megcserélődtek a szerepek. Ezúttal a kis Kruj lett a „prakker" és a kis szőke kezdte vele püfölni a szőnyeget. Ekkor már vagy húsz perce folyt a munka. No nem egy takarító vállalat szőnyegtisztító részlegénél, hanem a Ferencváros birkózóinak edzésén. Időközben a papa, Kruj Iván vezetőedző sorra bemutatta a versenyzőket. — Ez a kis szőke srác, aki Tamással gyakorol nem akárki. Tekes Tibi ifi világbajnok, aki idén minden versenyt megnyert, amin elindult. Ők nincsenek egy súlycsoportban a fiammal, de jól megvannak az edzéseken így együtt. Jól megvoltak. A kis szőke úgy rontott rá a nagyobb társra, hogy az rövidesen a levegőben kalimpált. — Tibi, vágd oda a Tamást — bíztatta a vezetőedző s annak kétszer sem kellett mondani. — Amott, az a srác, aki most vitte le a szőnyegre a másikat, az Dudás. Ó 19 éves s junior világbajnok... — folytatta Kruj Iván. Es így ment sorra, végig a társaságon. Kiderült, hogy az egész teremre való sereg jeles birkózókból áll, akiknek a zöme már letette a névjegyét, vagy legalábbis a jövő ígérete. Aztán míg a két szakági edző, Gál Henrik és Vattai László keményen megdolgoztatta a jelenlevőket, addig mi visz- szaültünk a kis asztal mellé Kruj Ivánnal. — Akkor most beszéljünk egy kicsit a családról — mondtam a szakembernek. — Hol kezdjük? — kérdezte vissza. — Nálad — mondtam én. — Mesélj arról, hogyan lettél birkózó s milyen utat jártál be az elmúlt évtizedekben? — A Fáy gimnáziumba jártam s elsősorban focizni szerettem. Tizenöt éves voltam, amikor egy ismerős lehozott a Fradi birkózók edzésére. Abban az időben mindenki együtt edzett, úgy a kezdők, mint a „menők". Velünk zöldfülűekkel túl sokat nem törődtek fél évig. Addig minden edzésen leraktuk a szőnyeget s csináltuk azt, amit a nagyok. Kiguvadt szemmel lestük minden mozdulatukat, minden fogásukat s igyekeztünk megtanulni is azokat. Már megnyertem a serdülő magyar bajnokságot, amikor megkérdezték tőlem, hogy akarok-e birkózó lenni. Már hogyne akarnék, mondtam, mire a válasz: Akkor nagyon szorgalmasnak kell ám lenned az elkövetkezendő években. Hát ezt kaptam én annak idején indításként s ma is ezt az elvet követem, mint oktató. Mert határtalan szorgalom, kitartás, akaraterő nélkül nem lehet keresni semmit ebben a sportágban. Ami az elkövetkezendő pályafutásomat illeti, nos technikailag ugyan tudtam egyet s mást, de nem voltam elég erős s bizony hajlamos a hízásra. Van azért néhány trófeám, 62 kilogramban Budapest bajnokságot nyertem, a magyar bajnokságon pedig ezüst éremig jutottam. Nyertem több versenyt s jókat birkóztam az akkori legjobbakkal. Völgyivel, Benczével. Felmérve a lehetőségeket, viszonylag fiatalon eldöntöttem, nem birkózom tovább. 25 évesen már edzősködtem. 1965-66- ban az ORT-re készítettem fel a fiatalokat, később pedig a nagyválogatottnál segítettem. Közben természetesen dolgoztam a Bélipari Vállalatnál 6-tól 2-ig s utána jött csak a sport. Elmondta azt is a szakember, hogy 1970-től már főfoglalkozású edző lett, míg 1967-től nemzetközi bíró. Hat csodálatosan szép esztendőt töltött a legjobbak között, mint kihangsúlyozta, remek kollektívában, s olyan válogatottakat készített fel a nagy világversenyekre, akikkel öröm volt dolgozni. Aztán 1973-ban leköszönt. Nőttek a gyerekei, megkívánta a család, hogy az édesapa több időt töltsön otthon. Visszatért hát a Fradiba s az úttörők edzője lett. Később az ifiket oktatta s 1978-tól látja el a klubnál a vezetőedzői tisztet. Ma már a nemzetközi bírói testület megbecsült tagja, ott van minden nagy világversenyen s szakértelmét tisztelik. San Diegoban a VB-n nem kisebb megbízást kapott, mint a szőnyegelnökséget. Kruj Iván véleménye ma ugyanúgy meghatározó, mint annak idején, amikor a válogatottat irányította s mint mondta, nagyon jó az együttműködés közte s a kapitány, Hegedűs Csaba között. — A fiadból te csináltál birkózót? — kérdeztem a papát. — Ugyan. Kilenc éves lehetett, amikor lejött a birkózóterembe. Egy darabig elvolt itt, aztán egy nap bejelentette, hogy elmegy focizni. Mondtam, hogy: „menj csak nyugodtan, ha az a sportág áll közelebb a szívedhez". Aztán egy ideig focizott a srác, majd egy este odajött hozzám s azt mondta, beszélni szeretne velem. Rajta, nógattam, mire kibökte, hogy inkább mégis birkózni szeretne a jövőben. így lett birkózó, az úttörőben kezdte, itt nyert, az ifik között volt első is második is, az IB V-n negyedik, a junior bajnokságon második. Most katona s a Szondi SE-ben versenyez. — Akkor, hogy került ide? — Hazajött tegnap, mert ma délután vizsgázik. Közben pedig lejött a régi társak közé egy kicsit dolgozni. — Te hívtad? — Nem kellett őt hívni. Tegnap is itt volt s ha megint hazajön szabadságra, megint első lesz, hogy lejön ide s beáll edzeni. Az ilyesmi nálunk természetes. — A családban? — A klubnál is. Más katonánknak is ide vezet az útja, ha hazajön. Sőt, a Fra- disták például nem hajlandók tétmecs- csen az FTC versenyzői ellen szőnyegre lépni. — Sok birkózó jön az FTC-hez? — Igen. És senkit sem küldünk el, ugyanis a legjobbak, a legkitartóbbak bírják csak az itt folyó munkát. A tehetség ma már kevés, aki nem él-hal a sportért, aki nem áldoz fel érte szabadidőt, szórakozást, aki híján van a munkaszeretetnek, szorgalomnak, az akár el se kezdje. — Tamás milyen versenyző? — Azt hiszem, belőle lehet jó birkózó! — És milyen ember? — Rendes kis srác. Komoly is, megfontolt is, de van benne jó adag vagány- ság is — Tamásról már tudom, mivel tölti a fölös idejét. De mivel tölti az édesapja? — Franciául tanulok. Ez elengedhetetlen a nemzetközi bíráskodásnál. Az edzés már a fő részénél tartott, illő volt már elbúcsúzni a vezetőedzőtől. V.S.
