Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 41. szám

Tengeri k

A sportembernek sok színes és izgalmas élményben van része. Számos felejthetetlen is akad közöttük, mely lehet különböző érzést kiváltó, de mindenképpen emlékezetes.

Az FTC akkor veretlen és verhetetlen vízipoló csapatának gerinceként (Fazekas, Keserű Laló, Vértesi, Wenk és jó magam) mint olimpiai benevezettek, 1924-ben Párizsban szerepeltünk. Ugyanez a csoport kiegészítve az olimpián nem szereplőkkel, elindult svájci, franciaországi, spanyolországi portyára, hogy végül Olaszországban pihenjen fárasztó, de mindenütt győzelemmel végződő útja után.

Itália egyik kikötővárosában, Genovában felszabadultunk a „vesztegzár" alól és itt már (sportemberre mérkőzések ideje alatt kötelező kötöttségektől mentes) szabad életet élhettünk.

Genova a hasonló nevű öböl keskeny szalag alakját a part mentén mindenütt hegyek, a tengeri Alpok ágai takarják. A sziklás Capo Faron áll a mintegy 125 méter magas világítótorony, amelynek a „kalandban" szerepe van.

Egy délelőtti pihenő után, Wenk Jancsival felkerekedtünk városnézésre. Sétánk közben eljutottunk a genovai öböl látogatott homokfürdőjéhez, amelynek partját a Földközi tenger mossa. Kedvünk kerekedett egy kis „levezető" úszásra, s pillanatok alatt már a tengerbe nyúló földi nyelven — a mólón — sétáltunk és „csodáitattuk" izombő alakunkat, különösen az egyik fekete hajú, rózsás arcú, Carmen típusú signoréval. Feléje kerültünk, körülötte keringtünk és már-már bíztató mosolyt véltünk felfedezni ajkán, amikor ő hirtelen változáson esett át, mert megjelent a színen egy beesett mellű, keskeny vállú signor, akit a szépség hangos „hello- -hello" üdvözléssel fogadott. Bimbózó reményeinket egy pillanat alatt elhervasztotta a nyeszlett lovag. A kudarc teljes volt. Mi már sehol sem voltunk. Nem tehettünk egyebet, minthogy megmutassuk a signorénak kiket vesztett el bennünk. A kőgát túlsó pontjáról egyszerre ugrottunk fejest a tengerbe és szeltük a

hatalmas csapásokkal a vizet. Láttunk, hogy mindketten figyelték az „emberszabású delfineket" (később hallottuk, hogy így neveztek bennünket). Mi úszva mindig beljebb és beljebb kerültünk, mintegy két kilométerre a parttól.

A víz tükre csillogott a napfényben. Ez a simogató, nagytömegű anyag maga volt részünkre a biztonság, s aki ezt látta, bizony nem gondolhatott arra, hogy ez a bársonyos, hívogató víz elnyelt már embert, hajót egyaránt. A nap sugarai olyan mélyen hatoltak le a kristálytiszta vízbe, hogy látni lehetett a tengeri halak és rákok sokaságát, valamint a mélység csodáit. A tengermélyben színes állatok, a legnagyobb mélységben fel-fel bukkantak, kíváncsiságukat, avagy éhségüket kívánták-e kielégíteni, az részünkre nyitott kérdés maradt. Azt megállapítottuk, hogy a tenger vize sokkal átlátszóbb, mint a sok idegen részecskét magába foglaló folyók vize.

Magunk is nyitott szemmel, feledve az előbbi felsülést, alámerültünk a vízbe, ficánkoltunk, pajkoskodtunk.

gyermekként játszadoztunk mindaddig, amíg észrevettem, egy áruló jelét. Apró kis fod- rocskák jelentek meg a tükörsima víz felszínén. Megdöbbentem, hiszen a magyar tengeren, a Balatonon is derült időben ez jelzi a közelgő vihart. Egy öreg balatoni halásztól hallottam ilyen esetben, mikor kérdést intéztem hozzá „a Balaton elnyeli gyorsan a vihart". így lehetett ez most is.

Az égre néztem, de az nem mondott semmit, nem árulta el titkát, pedig ő tudta, mi vár ránk. Aggódva közöltem észleletemet Jánossal, aki nem akart még visszafordulni és „gyáva vagy Frici" díszítő jelzővel illetett. Végül is hosszas könyörgésem és álhatatosságom hatott. Erőteljes karcsapásokkal indultunk kifelé. Úszásunk ütemét meggyorsította, hogy rövid néhány percen belül a tenger és az ég úgy összeolvadt, mintha a világon semmi már nem lenne, csak ég és víz. Mi egy ideig még láttuk ezt a tüneményt, valamivel később azonban már ezt sem, mert összecsomósodtak a felhők és egyre sötétebbek let☆☆VALLÓ MÁSOK... ☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆"

Mindörökké zöld-fehérben!

Először is köszönöm a bizalmat és lehetőséget, hogy a Fradi „családi lapján" keresztül szurkolóinkhoz, a lelátók embereihez ezúton is közelebb kerülhetek. Fiatal játékos vagyok, de már több, mint egy évtizede szereplek az FTC labdarúgó szakosztályában. Ez engem büszkeséggel tölt el. Ne vegyék ezt üres szólamnak, én szívem minden dobbanásával a Fradit szeretném szolgálni, mind többet és többet nyújtani. Ez az amire vágyom, és mindezt örökké csak zöld-fehérben! Lehet, hogy furcsán hangzanak ezek a szokatlanul őszinte szavak, és éppen most a Videoton elleni mérkőzés után, amikor jócskán hibáztam én is . . .

De higyjék el! — nagyon sok örömet szeretnék szerezni. Most gyengébben megy a játék, de remélem hamarosan vége lesz ennek is, mint egy rossz álomnak és rászolgálok arra a szeretetre, amelyet oly sokszor éreztem ifjú és idős szurkolótól egyaránt.

Pályafutásomról röviden csak annyit, hogy 1967 októberében, 9 éves koromban jöttem a Fradiba. Együtt jártam iskolába Dániel Janival — aki akkor már itt rúgta a labdát — és az ő bíztatására próbajátékra jelentkeztem. Sikerült. Első edzőm Flajabács Géza bácsi volt, akinek sokat köszönhetek, hiszen rengeteg dologra megtanított. A serdülő IVtől valamennyi csapatunkban játszottam, így igazán elmondhatom, hogy kijártam a Fradi iskolát. A balszélső kivételével valamennyi poszton szerepeltem, természetesen váltakozó sikerrel. Emlékszem a serdülő ll-ben három bajnoki mérkőzésen végig védenem kellett, mert mindkét kapusunk sérült volt...

A gyermekévek elmúltak és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy amire mindig vágytam, bekövetkezik. A Fradi autóbusza Salgótarján felé száguldott. Rajta azzal a Tepszics Ignáccal aki első bajnoki mérkőzése előtt állt. Ideges voltam? Nem mondhatnám — inkább olyan egészséges feszültséget érez☆☆☆☆☆:☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆"☆☆☆'☆☆☆☆