Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 72. szám
Az „Agyusok”-nál még egy k is puskapor hiányzik Két hét a londoni Arsenal csapatánál BRIT SZOKÁSOK MÉRKŐZÉS ELŐTT, KÖZBEN ÉS UTÁN,AVAGY: TEA MINDEN MENNYISÉGBEN A Kings Cross és St. Pancras pályaudvaroknál levő metro csomópont jó néhány megállóra van még az Arsenaltól, de már itt megkezdik a Bobbyk a motozást szúrófegyverek, s más egyéb „nélkülözhetetlen" szurkolói felszerelések után kutatva. Két irányból szállítják a Piccadilly metróvonal szerelvényei az Arsenal elnevezésű megállóba a nézőket, akik elsősorban a piros—fehérek törzsterületéről Highbury és Islington kerületekből érkeznek. Lovasrendőrök irányítják a stadiont körülvevő szűk utcákban hömpölygő tömeget. Egymást érik a zászlókat, jelvényeket, ezernyi féle más ajándék- tárgyat kínálók standjai, s ínycsiklandó illat árad a hot dogot, frissensülteket árusító bódék felől. A St. Thomas Road és Gillespie Road sarkán, egy jellegzetes vörös téglás épület körül különösen nagy a sürgés-forgás. Ez az Arsenal Fottball Supporters Club, az Arsenal hivatalos szurkolói klubjának épülete. Az egyesülettől bizományba átvett ajándék- tárgyakat árusítják, s több klubtag ilyenkor mérkőzés előtt tér be ügyes-bajos dolgait intézni. Ezután az elmaradhatatlan műsorfüzet megvásárlása következik, melynek ára minden klubnál egységes: 30 penny (összehasonlításként: egy napilap ára 10 penny, mintegy 7 forint). Sokan több példányt is vesznek, a programok gyűjtése ugyanis itt általános szokás. A gyűjtőknek — Angliában vagyunk — természetesen szövetsége is van. Sok országban próbálták megfejteni, saját kudarcaik hatására, miért oly népszerűek az angoloknál ezek a műsorfüzetek. Nos, először is kitünően szerkesztett, többnyire színes kiadványokról van szó, de legalább ennyire fontos, hogy a nálunk elképzelhetetlenül rövid nyomdai átfutás lehetővé teszi a csapatok felállásának közlését is. A brit stadionokban nincs villanyújság, a hangosbeszélő is csak a tervezettől eltérő változásokat közli, így a szurkoló csak a műsorfüzetből csemegézhet el az összeállításon. A stadionban egyébként csak jeggyel lehet bejutni. Ez sokak számára bizonyára természetesnek tűnik, mégis kis magyarázatra szorul. A Fradi-pályán például különféle „trükkök" segítségével sokan jutnak be belépőjegy nélkül a mérkőzésekre, s ezzel egyesek — mint valami hőstettel — még utólag el is dicsekednek. Óvatos becslések szerint is több százra tehető számuk mérkőzésenként. A Highbury stadionban 80 ún. „turnstile" vagyis szűk forgóajtó szolgál a nézők számára bejáratként. A jegyszedő letépi a jegyről az ellenőrző szelvényt, lábával működésbe hozza a forgó szerkezetet, mely egy embert így átenged. Közben a berendezéshez csatlakozó számláló is ugrik egyet. Ha a végén netán eltérés mutatkozna a kijelzett szám és az összeszedett szelvények között, azt a jegyszedő zsebe bánja. Az egész megoldás előnye tehát, hogy lehetetlenné teszi a potyázást, s bármikor összegezhető a pontos nézőszám, mely iránt az adóhivatal jelenlevő képviselője különben is élénk érdeklődést tanúsít. Talán két tekintélyes hazai újságunk sem folytatott volna az elmúlt idényben hetekig tartó sajtóháborút arról, mit is tekintsünk hivatalos nézőszámnak, ha mi is alkalmaznánk ezeket az egyszerű, elmés, s nem is túlzottan drága szerkezeteket. A mai délutánon az Arsenal ellenfele a nagymúltú Sunderland együttese, mivel azonban mostanában ez az észak-angliai csapat nem játszik kulcsszerepet a liga első osztályában, közepes érdeklődés kíséri a találkozót. Amikor a Birminghamből érkezett játékvezető Mr. R. A. Seville pontosan három órakor jelt ad a kezdésre, 32 135 néző tekintete fordul a kezdőkör felé. A Northbank felől — ez az ágyúsok törzsszurkolóinak helye — felhangzik a csatakiáltás: Arsenal — London! Lenyűgöző ahogyan az angol szurkolók bíztatják, 90 percen át üzik-hajtják kedvenceiket. Az embernek az az érzése támad: ilyen légkörben szinte nem is lehet rosszul, de legalábbis lelkesedés nélkül játszani. A 15. percben ha lehet még fokozódik a hangulat: a fiatal középpályás Gatting vezetést szerez a hazaiaknak, s a félidőig már nem is változik az eredmény. Szünetben csinos diáklányok egyesületi lottószelvényeket árusítanak. Aki szerencsés, akár ezer fontos is nyerhet. A lottószelvények és az „Arany Gól" szelvények (el kell találni, melyik percben fognak esni a gólok) eladásából igen komoly bevétele van a klubnak. Éppen erről beszélgetünk szomszédommal, egy neves argentin edzővel Carlos Cavagnaroval, aki néhány napot szintén az Arsenalnál töltött, amikor megszólítanak bennünket: „Uraim, nem úgy találják, hogy kissé hűvös az idő? Talán be kellene menniük meginni egy teát . . Az előzékeny steward invitálását — akinek gondjaira a meccs előtti teázásunkkor bízott minket Terry Burton, az ifik edzője — nem volt szívünk visszautasítani. Sorsunkba beletörődve hajtottuk fel az újabb csésze barna folyadékot. A második félidőre kissé elbizakodottan jött ki az Arsenal, erre hamarosan rá is fizetett: Rowell már az 52. percben egyenlített, nem sokkal később pedig Cummins előnyt is szerzett a vendégeknek. A hazaiak ezután óriási iramot diktáltak, de csak az egyik pontot tudták otthon tartani. Az egykori fenegyerek, a szálfatermetű skót beállós Willie Young pompásan helyezett fejessel állította be a 2 : 2-es végeredményt. A hazai közönség érthetően nem újjongott örömében, de mert a második félidőben jó játékot láthatott, mégsem távozott elégedetlenül. A Brit-szigeteken kedves hagyomány, hogy a klubok mérkőzés után egy rövid, kötetlen állófogadásra várják vendégeiket, s az újságírókat. A szigorú biztonsági intézkedések (második rész) jegyében, csak külön tikét segítségével lehetett bejutni a Highbury stadion nagytermébe. Az asztalokon aprósütemény, gőzölgő tejes- -tea (te jó ég, már meginti), s csak férfiak. A hölgyek számára ugyanis, bizonyára azért, hogy ne zavarják az urak magasröptű társalgását, külön teázó helyiséget tartanak fenn. Későre jár már, amikor az elcsendesedett utcákon a földalattiig sétálok. Hazaérkezésemkor vendéglátóm éppen a televíziót kapcsolja be. Kezdődik a BBC-1 csatornán a „Nap Mérkőzése" adás, aminek keretében három délutáni találkozóról adnak összefoglalót. Köztük van az Arsenal—Sunderland összecsapás is, így az izgalmasabb jeleneteket újra megnézhetem. Majd el felejtettem: természetesen teát szürcsölgetve. EGY NAGYCSAPAT EDZŐPÁLYA NÉLKÜL Hétfő délelőtt van, vigasztalanul esik az eső. Don Howe főedző a klubház vetítőtermében képmagnó segítségével elemzi a szombati, Sunderland elleni bajnoki mérkőzést, rámutat az egyéni hibákra, a csapatmunka gyengéire. Egyes mozzanatokat sokszor visszajátszanak, majd szóba kerül a másnapi, Norwich City elleni találkozón követendő taktika. Kora délután van, mire befejeződik a megbeszélés. Ezután edzés következik, de a rossz idő miatt nem a szabadban. Roger Thompson a tartalékok edzője fiaival éppen befejezi a foglalkozást, szabad az edzőterem. A kívülről csűrnek látszó régi téglaépület könnyűszerkezetes tetővel rendelkezik, s a stadion déli lelátója mögött húzódik meg. Fűtése télen sincs, a szellőzést drótháló biztosítja. Méretei: 35 X 70 yard (kb. 31 X 63 méter), talaja nem parketta vagy műanyag, hanem salak. Nem véletlenül. A keménypadló károsan hatna a labdarúgók lábának izmaira, Ízületeire, nagyobb volna a sérülésveszély. A 70 perces edzés legtöbb gyakorlatának végrehajtása során a támadóknak a védelem állandó létszámfölényével kellett birkóznia, gondolva arra, hogy a leendő ellenfél a mérkőzés jelentős részében valószínűleg bekkelni fog. Ez egyébként így is történt. Feltűnt, hogy a kitűnő kondícióban levő pályaedzők, akik maguk is beszálltak a gyakorlásba, szinte kíméletlenül lökték, taszították a játékosokat, akik egy-egy jól sikerült „bodicsek" után iszonyatosakat estek, hemperegtek a vörös salakon. Mivel a terem falait is kihasználták mandinerként a gyakorlatozásnál, elképesztően kevés volt az üresjárat. Azt hiszem, ez volt a legintenzívebb labdarúgó edzés, amit valaha láttam. A végén a játékosokról patakokban folyt a víz, az eső azonban elállt, így Terry Neill menedzserrel körsétát tettünk a stadionban. Elmondta, hogy az egyesület összes birtoka a Highbury stadion, a benne helyet foglaló klubházzal, valamint az előbb használt edzőcsarnok. Meglepetéssel érdeklődtem edzőpályáik iránt, így további magyarázattal szolgált: Az Arsenal 1913-ban költözött
