Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 72. szám
„A fiatalságát mindenki külön rekeszben tartja a szívében" T ősgyökeres ferencvárosi srác volt a kis Háry László. A Drégely utcában lakott s mint minden valamire való és szépreményű futballista palánta, ő is a Haller piacra járt focizni. Eljárt a labdarúgás igazi nagy „szentélyébe" az Üllői úti Fradi pályára is, ám ott poétikusan ifjú korára való tekintettel be kellett érnie a labdaszedés nem túl látványos, de valahol azért mégis boldogító mesterségéI vel. Aztán hogy nőtt, cseperedett, eljött a nap, amikor végre játékosként jelent meg a sporttelepen. Sokadmagával egy toborzó édes- -kellemes izgalmait élte mindaddig, amíg fel nem öltöttte magára a színehagyott zöld mezt s fehér nadrágot s elkezdett futni a labda J után. Eleinte kínosan ügyelt arra, hogy ne hibázzon, addig görcsös volt s megilletődött, ám ahogy teltek a percek, belefelejtkezett a játékba s akkor hamar kitűnt, hogy igazán jó barátja a labdának. Ügyesen bánik vele s ha kapuközeibe ér, ha rászúrja, bizony kapaszkodnia kell ott a háló előtt a kis „portásnak", hogy utolérje. Jött, játszott s ott is ragadt az egyesületnél. Pedig ahhoz még túl fiatal volt, hogy igazolni lehessen, ám az edző rövid úton döntött: | „ . . . Majd megöregszik, addigis legyen itt a többiek között, tréningezzen, focizzon velük, ez csak a hasznára lehet . . Ahogy „belenőtt" a kölyök- csapatba, úgy lassan kinőtte az ifit is, s neki is, mint minden saját nevelésű játékosnak, az volt a nagy vágya, hogy egyszer átlépje a felnőtt csapat öltözőjének küszöbét. Oda persze nem volt könnyű dolog eljutni, ugyanis nagy klasszisok játszottak akkor a Ferencvárosban. Rudastól, Kispétertől kezdve Deákig, Kocsisig, Mészárosig s még lehetne folytatni a sort. Aztán egyik napról a másikra nagyot fordult a világ az Üllői úton. Neves, válogatott, nagy tudású focisták elmentek, csatár alig maradt, Mészároson s Cziboron kívül. Háry Laci, az ifjúsági csapat középhátvédje pedig vajmi kevésbé gondolt arra, hogy nemsokára odakerül a legjobbak közé, ráadásul — támadónak. Az Elektromos pályán esti mérkőzésre készült az FTC ifi csapata, az Újpest ellen, amikor félrehívta mestere s közölte: ezúttal új szerepkört kell betöltenie, előre megy csatárnak. Laci egy kicsit meglepődött, de hamar napirendre tért a dolog felett. Ha elöl van szükség rá, ám legyen. Akkor támadni fog. 6 : 1-re győztek a zöld—fehérek s Háry László a hatból mindjárt két gólt szerzett. Ez volt hát a kezdet s a következő hétvégén jött a folytatás. Akkor ismét csatárt játszott, csak nem a „csikók" között, hanem a nagycsapatban, a Szombathely ellen. Képzett, neves védőjátékos, Tölgyesi lett az őrzője, aki leplezetlen kíváncsisággal mustrálgatta az újoncot, bízván abban, hogy az elkövetkezendő időben túl sok gondja nem lesz a fiúval. Tévedett. Az ifista mellette két jól jól szabott gólt helyezett el a vasi együttes kapujába. A tűzkeresztségen átesett fiatalember pedig ezután még ott is maradt a felnőttek között s nem kisebb hátvédegyéniségeket bosszantott hétről hétre, mint Kontha, Lóránt, Kónya, Teleki, hogy csak a legkeményebbeket említsük. — Szépek, felejthetetlenek, örökre megmaradó élményekkel gazdag ifjonti évek voltak ezek — emlékszik vissza az egykori ferencvárosi labdarúgó, aki ma megbecsült sportvezetője a tatabányai Bányász labdarúgó csapatának. — A nagyszerű NB i-es bemutatkozást aztán már nehezebb időszak követte, ugyanis azokkal a kezdeti gólokkal bizony hamar magamra vontam a védők megkülönböztetett figyelmét. Nem voltam valami szélvészgyors játékos, sokkal inkább a lövőkészséget írták a javamra akkoriban. Szerettem a Ferencvárost, jói éreztem magam ennéi a klubnál, mégis búcsút mondtam az Üllői útnak. Később ugyanis visszatértem a védők közé, ha nem is az utolsó vonalba, de a fedezetsorba. Ott pedig nagy volt a bőség, így végűi is kölcsönadott a Fradi a Tatabányának. Nem volt könnyű a válás, de mivel új egyesületembe nagy szeretettel fogadtak, igen jó szellemű, baráti társaságba csöppentem, így aztán hamar megszoktam a bányavárosban. Sikerekben gazdag pályafutás után, 29 esztendős korában döntött úgy: abbahagyja az aktív játékot. „Porcos" lett a térde, ha pályán marad nem tudta volna elkerülni a sebészkést. A csapatnál tartották volna mindenáron, kérték, operáltassa meg a lábát, de ő leintette a kérlelőket. — Ugyan gyerekek, mit érnétek velem, ha egy térdműtét után visszajönnék? Semmit! Amúgyis hajlamos vagyok arra, hogy ha nem edzek keményen, felszedek magamra jóegynéhány kilót. Mire ismét elkezdhetném az edzéseket tűi lennék a mázsán. És elköszönt. — Akkor nem volt ilyen egyszerű dolog a porcműtét mint mostanság — így Háry László — komolyabb volt maga az operáció is, utána hosszú időbe telt, míg egyáltalán elkezdhetett edzeni a sérült. Végülis az a bizonyos búcsú eltolódott egy kicsit, mivel az Oroszlány csak elcsábított egy fél szezon erejéig. Nehéz helyzetbe kerültek s szerettek volna bent maradni az NB ií-ben. Megvallom őszintén, bizony sokszor fájt a lábam, így aztán jószerével jobbára csak az idegenbeli, nehéz mécseseken szerepeltem. A lényeg: bent maradt a bányászcsapat, én meg a Komló elleni mérkőzésen végleg elbúcsúztam a játéktól. Vasárnap Komlón még játékos volt Háry László, hétfőn pedig már edző. Az Ajkai Bányász labdarúgóinak mestere. — Jó ismerősöm volt ott az igazgató - fejtegette szerződését a sportember — s ezért vállaltam a feladatot. A cél: a megyei bajnokságban szereplő gárdát felvinni az NB lll-ba. Felvitte. Négy évig edzőskö- dött a bányászoknál, aztán elindult „hazafelé”. Előbb a tatai Rákóczi edzéseit irányította egy esztendeig, majd 1967—68-ban az NB I-es Tatabányai Bányász vezetőedzője lett. Később Lengyelor- ságban dolgozott, majd amikor hazatért, Dorogra szerződött. Ott nem kisebb bravúrt hajtott végre, mint, hogy felvitte az együttest az NB I B-ből az NB l-be. Bábolnán volt utoljára edző, aztán orvosi javaslatra abba kellett hagynia a pályamunkát. Akkor keresték meg Tatabányáról s hívták technikai vezetőnek. Húsz évi edzősködés után nehéz volt „szakmát" változtatnia. De végülis új munkakörét is hamar megszerette. Idén a bajnoki év kezdetén megint csábították vissza a kispadra. Ezúttal a szombathelyiek keresték meg, ám bármennyire is jóleső dolog volt hallania újból a hívó szót, maradt Tatabányán. Sokat dolgozik, intézi a szakosztály ügyes-bajos dolgait s szorít hétről hétre a csapatának. Ám ha hétvégeken hallgatja a többi eredményt, a Ferencvároséra másként reagál, mint a többire. — A fiatalságát mindenki külön rekeszben tartja a szívében. Az ifjúságát, köztük első szerelmét éppúgy, mint első csapatát. Nekem pedig az első csapatom a Ferencváros volt. itt szedtem a labdát, itt húztam először futball- cipőt, itt lett belőlem élvonalbeli játékos. Így aztán mindössze két olyan nap van az évben, amikor a zöld—fehér csapat ellen drukkolok. Akkor, ha ellenünk, a Bányász ellen lépnek pályára. — Mi lesz most az eredmény? — tettük fel a búcsúkérdést a tatabányai sportvezetőnek. — Mivel egyik csapat sincs csúcsformájában, szemlátomást hasonló cipőben járnak a fradis- ták is, mint mi, így úgy érzem, most nem kapunk ki. S az ilyesmi az Üllői úton bravúrnak számít. Legyen hát a „fegyvereké" a szó . . . V. S. a
