Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 64. szám
a szereken. Pontosabban, csak zongoráztun volna, mert a gyűrűn, a keresztfüggés gyakor lása közben hirtelen egy csattanást hallottam s azonnal el kellett engednem a karikákat. Eg^ szemvillanás alatt elzsibbadtam, aztán úg' éreztem magam, mintha liszteszsák lenne vállamon. Én úgy megijedtem, mint még soha Néztem a vállam, tapogattam a karom, ó semmiféle csomót nem láttam, nem éreztem Ettől aztán valamelyest meg is könnyebbül tem. Aztán, amikor a spanyol orvos csóváin kezdte a fejét, megint pánikba estem. A; NDK-s doki határozottsága újra megnyugta tott, az a tapasz pedig kifejezetten jót tett Ezek után csak azt ne kérdezd, hogy akko ugye indulok, mert fogalmam sincs arról hogy mit hoz a holnap. Másnap, az ünnepélyes ceremónián Magyai Zoltán is felvonult. Sajnos nem azért, hogv bemelegítsen a versenyre, hanem pusztár csak azért, hogy a szokásokhoz igazodva < helyszínen jelentse be visszalépését. Állapoté cseppet sem javult, így még arról sem leheteti szó, hogy a vendéglátókat némiképp kárpó tolva legalább a lovát bemutassa, amolyar gálával megajándékozva az érdeklődőket Ezek után már csak abban lehetett bízni hogy az egyedül maradt Donáth Ferit elfogadják „jogutódként" a pontozóbírók, s hé nem ront, őt tüntetik ki az arannyal. Magyar mindenesetre Michael Nikolayra, az NDK specialistájára tippelt, a montreali bronzérmesre. Megsejtette, hogy a szovjet Andrianov, akit az olimpián néhány furcsán ítélkező zsűritag jóvoltából csak 50 századponttal tudott megelőzni, Oviedoban közel sem lesz olyan biztos a dolgában, mint a nyári játékokon, s emiatt még a dobogó legalsó fokát sem pályázhatja meg . . . A lólenges aranyát mégis szovjet tornász vehette át, Vlagyimir Markelov, iskolázott, mutatós gyakorlattal. A szólítások közben egyre csak Zoltán arcát kémleltem, s próbáltam megfejteni, mi játszódhat le a harcképtelenné vált tornászban. Arcvonásai nem sokat árultak el, így hát feltenni kényszerültem a kényelmetlen kérdést: „Hogy tetszettek az ellenfelek — a lelátóról?" — Innen cseppet sem látszottak olyan félelmetesnek, mint a küzdőtéren, élesebben kitűntek a hibáik, a fogyatékosságaik. Persze, mit érek én most ezzel? Hiszen odalett a győzelem, megszakadt a szép sorozatom. Ki tudja, meddig leszek sérült, mikor és hogyan térhetek vissza? A hazatérés után Zoltán szép kis kálváriát járt. Féltucat orvos sietett segítségére, a türelmetlenül várt gyógyulás azonban csak váratott magára. Még a híres pozsonyi akupunktúrás „csodaorvosnál", Binovsky „Sanyi bácsinál" is megfordult, de a kezelések csak nem hozták teljesen rendbe. Amint komolyabb terhelést kapott, azonnal nyilait a válla, s persze, inába szállt a bátorsága. Enyhén szólva furcsa módon néhányan újra „lustálkodással" vádolták, ködösen arra célozva, hogy nem a vállá- val van baj, hanem a szorgalmával. Csak ez kellett, éppen akkor, amikor Zoltán édesanyjának betegsége éppen eléggé idegesítette, nem beszélve a TF-s tanulmányokról, a szakedzői tanfolyamon következő vizsgákról. Valamikor karácsony előtt telefonon jelentkezett nálam Zoltán. Hanghordozása rosszat sejtetett. Nehezen bökte ki: — Azt hiszem, abbahagyom. A sérülésem nem javul, az orvosok tanácstalanok, az edzőteremben egyre feszültebb a hangulat, nem tudom miért, de az a gyanúm, hogy nem hisznek nekem. Igen, úgy lesz a legjobb, ha elköszönök, s nyugalmasabb életmódot választok . . . Szalay Péter (Folytatjuk) VIGHÉK A Vigh testvérek egyelőre kis kupákkal.. . A népligeti fák között meglehetősen hűvös szél barangolt, bent a sporttelepen, a hatalmas, felfújlt sátor alatt azonban kellemesen meleg volt. Jócskán voltak már a tornacsarnokban, zömmel apróbb kis emberek, tíz- tizennégy éves formák, mind kis trikóban, nadrágban. Egy csoport a terebélyes szőnyegen ugrált hatalmas szálfákat, páran a dobbantóval ellátott szekrény fölött repkedtek, majd néhány perdülés után eltűntek a szer mögött a szivaccsal teli gödörben. Szőkésbarna srác a papa oldalán ácsorgott s időnként a forgóajtóra sandított. — Vigh László edzőt keresem, nem tudják merre találom? - szólítottam meg a két férfiút. — Mi is őt várjuk — mondta csendesen az atya. Alig telt el két-három perc, mozdult a forgóajtó, s két anorákos férfi jött be rajta. A kisfiú nagyot köszönt.........Csókolom, Laci bácsi.” Arrébb mentem s vártam. A papa magyarázott, kezével aprókat gesztikulált, időnként a kisfiú is felnézett, mondott néhány halk mondatot. A másik anorákos időközben kiment. Vigh László pedig hallgatott. Aztán ó beszélt. Csendesen, hangja azonban kemény volt, szinte vágott. A gyerek leszegett fejjel álldogált, a papa időnként mentegetőzött, aztán minden átmenet nélkül vége lett a diskurzusnak. Az edző kezet nyújtott a szülőnek, a gyereket pedig odaküldte a többiek közé. Ekkor jöttem én, köszöntem, bemutatkoztam, majd miután tisztáztam, hogy mi célból tartom fel az elkövetkezendő fél órában az edzőt, máris kérdeztem.- Meglehetősen „zord” volt az elmúlt percekben. Tán valami probléma volt azzal a kisfiúval, hogy idekérette az apukáját is? — Mindössze annyi, hogy a gyerek két hétig felé se 7
