Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 64. szám

nézett az edzéseknek. A papát pedig nem én hiv- vattam, hanem a srác hozta magával. Mert félt. így aztán ketten igyekeztek megmagyarázni, hogy az elmúlt időszakban milyen sok volt az iskolai elfoglaltság, a tanulnivaló.

— Nem hitt nekik?

— Hát nem egészen.

Már csak azért sem, mert nekem is van általános iskolás gyerekem, nem egy, s tudom mikor, s mennyit kell tanulniuk. Tudom, épp ezért annyi időt adok tanítványaimnak erre,

amennyi kell. Napi két edzés mellett is lehet valaki kitűnő tanuló. Ha akar.

— Azt hiszem, ez a kis ember nagyon is tudja, hogy ma aligha öleli őt keblére a mester.

Vigh László bólintott.

— Én is azt hiszem. Mert erről az oldalamról már ismerhet. Egyszerűen nem szeretem a linkséget, a lógást, s akiről bebizonyosodik, hogy ezt teszi, hogy kihúzza magát a munkából, hát ahhoz aznap szép szót nem szőlők. Akkor nincs mosoly.

— Azt mondják önről, hogy nagyon kemény ember s sokat követel tanítványaitól. Néha talán túl sokat is.

— Nem én, az élsport követel ma ennyit. Kedvtelésből játszani lehet, magas szinten versenyezni — nem. Élvezetes edzések helyett időnként szenvedni is kell, enélkül nincs ma már eredmény.

Hát így ismertem én meg Vigh Lászlót, az FTC tornaszakosztályának vezetőedzőjét. Megtudtam róla többek között, hogy 1955 óta tagja rövidebb- hosszabb megszakításokkal a zöld-fehér klubnak. Még az akkori Kinizsiben kezdett el tornászni, időközben négy évig a TF- en volt, onnan visszatért, aztán amikor befejezte aktív sportpályafutását, edző lett. Előbb társadalmi munkában dolgozott, majd szerződtették. 1964 óta oktatja a klub versenyzőit. Volt olyan magyar bajnokság, amikor az első hat között három tornásza is ott volt, Sivadó, Borbély és Magyar Zoltán. Megtudtam továbbá, hogy precíz, pontos, szinte percre kiszámított napirend szerint él, dolgozik. Hajnalban kel s reggel fél hétkor már a Mester utcai iskolában tart edzést egy csoportjának. Onnan

autóba pattan s megy át a Toronyház utcai iskolába s ott folytatja. Délután robog ki a Népligetbe, a sátor alá s ott dolgozik estig. Fáradhatatlan, elnyűhetetlen ember, tele vitalitással, energiával, tettvággyal, alkotókedvvel. Mindent céltudatosan tesz, semmit sem bíz a véletlenre, s hisz a munkában. E tekintetben kifejezetten fanatikus. S akikbe fanatizmusát sikerült átplántálnia, azok mind nagy versenyzők lettek. Ma már nincs idős versenyzője, akikkel évekkel ezelőtt kezdett foglalkozni, mind felnőttek, sőt vissza is vonultak, köztük egy világhírességgel, Magyar Zoltánnal. Vigh László most ismét gyerekekkel dolgozik. Általános iskolásokkal. Őket neveli, viszi mind feljebb, talán ugyancsak az olimpiai bajnokság felé. Nyolcvanöt tanítványa van, közöttük négy fia.

László, Zoltán, Ákos és Előd.

Közülük három már á1- talános iskolás, ők már „profi” tornászok, Előd viszont még óvodás, s ahogy édesapja mondja, az ő „befogása” erre a gyönyörű, de igen nehéz sportágra még csak most kezdődik.- Nem kis dolog, hogy mindegyik srác a tornát választotta sportágul. Ezt maguktól tették, vagy a papa inspirációja is szerepet játszott a dologban? — kérdeztem az edzőt.

Mosolygott.- őszinte legyek? Nos azt hiszem, kezdetben

egyikük sem szeretett kifejezetten tornázni, tehát kívülről nagy erőszaknak tűnik, hogy befogtam őket. De a lényeg talán mégis csak az, hogy ma már szeretik, amit csinálnak. És ez a fő. Megszerettetni egy sportágat...

Hogy milyenek a Vigh gyerekek? Olyanok, mint a többi, hasonkorú srác, életvidámak, kedvesek, vagányak, s időnként rosz- szalkodnak. László a legidősebb, 1969-es születésű. Kiegyensúlyozott, markáns egyéniség, akiben az átlagosnál jóval több az állhatatosság, az akaraterő. Kitűnő tanuló. Zoli 1970-ben született, kemény, jó fizikai alkatú gyerek. Lassúbb, mint Laci, nehezebben is alkalmazkodik, mint testvérbátyja. ő is dicséretesen tanul, jóval a négyes átlag felett teljesít. A nyolcesztendős Ákos a legfurább egyéniség. Kezdetben hihetetlen konokság- gal hívta fel magára a figyelmet, hamar felfor- tyant, azonnal toporzékolt, ha valami nem tetszett neki. Kötelességtudásban sem volt példakép, legalábbis addig, míg nem kezdte el az iskolát. Attól fogva óriási változáson ment keresztül, a kötelesség szent lett előtte. Ráadásul kifejlődött benne egy nagyfokú győznivá- gyás. És ennek a papa rendkívül örül. A dolog ott kezdődött, hogy sok gyakorlatot versenyszerűen űztek a gyerekek, többek között a zsámolyon végrehajtott páros körzést. Abban az időben, amikor a rekord 50 kör körül mozgott, Ákos mindössze három-négyet tudott megcsinálni. Aztán elhatározta, hogy ő lesz ebben a legjobb s elkezdte gyakorolni. Volt rá példa, hogy sírva botorkált oda az edzések végén a mamájához s csak annyit mondott: .........Irtó fáradt vagyok ... nem bírom tovább” ... Mire édesanyja: „Akkor ne csinálj any- nyit...” Erre a gyerek

szipogva: „De akkor nem tudom megjavítani a rekordot, s nem én leszek a csúcstartó ...”

S a csúcsjavításnál a végén 'minden maradék erejét megfeszítette, már- már úgy érezte, nem bírja tovább, azon nyomban leesik a zsámolyról, de nem és 'nem ... nem hagyta abba, mindent beleadott, s 51-gyei új rekordot állított fel, ezzel legyőzve Laci bátyját. Amikor lángvörös arccal, holt- fáradtan leült a földre, az édesapja csak annyit mondott mellette:

— Ennyit jelent a munka meg a győzniakarás.

Előd 1976-ban született, s a papa röviden így jellemezte. „Aranyos, gyerekes s neveletlen, aki inkább csak ott lábatlan- kodik az edzéseken, mint aktívan tevékenykedik. Ugrani azt szeret, ilyenkor nagyokat kacag, sikít. ilyenkor jól érzi magát. Ha megunja, odébb áll s esetenként egy fénykép kedvéért is végig kell üldözni a hatalmas csarnokon."

A tornában s egy kicsit a tornának él a Vigh család. Az édesapa is. az édesanya is, a gyerekek valamennyien. Sőt, Vig.h László édesapja is, aki a női szakosztály technikai vezetője. Otthon azonban már kevés szó esik a sportágról. Mert ahogy a vezetőedző mondta, ó a vacsora után a maradék erejét arra tartogatjo, hogy elérjen az ágyig. A gyerekek pedig tanulnak s korán pihenni térnek.

Búcsúzóul még megkérdeztem Vigh Lászlót.

— Elégtételt adott eddigi edzői munkájáért tanítványa, Magyar Zoltán pompás eredményei, trófeái.

— Igen. És hitet s erőt a további munkához.

Nem tartottam fel tovább. Várták már a gyerekek.

V. S.

8