Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 39. szám
A mérkőzés vendége: FURMANN KAROLY Az FTC labdarúgó szakosztálya idén 80 éves! Az év valamennyi Üllői úti mérkőzésére meghívunk - alkalmanként - egy-egy régi játékosunkat, akiket a találkozó előtt köszöntünk, majd a klubház feletti díszpáholyból nézhetik végig a Ferencváros mérkőzését. Most Furmann Károly a vendégünk ... Megnyugtattam, hogy untasson csak, hisz azért jöttem, hogy halljak arról, honnan indult, hogy jutott a legjobbak közé. — Nos akkor dióhéjban pályafutásomról. Az FTC-ben kezdtem futballozni, végigjártam a kölyök és ificsapatokat. Még a felsőkereskedelmibe jártam, amikor bekerültem a nagycsapatba. Mikor is?... hű de régen... 1922-ben. Tíz esztendeig játszottam az élvonalba, aztám még egy ideig az amatőrök között, de a kültelki kispályákat járva egyre többet voltam betegállományba, ezért aztán abbahagytam. — A betegállomány oka? Elmosolyodott. — A rengeteg térden felüli rúgás, amit kantám. Mert hát ezeken a találkozókon nem volt pardon s nyilván külön élvezetet gyújtott a szürke, névtele / kis játékosoknak, hogy egy volt válogatottba rugdoshatnak. Egy darabig viseltem, aztán beleuntam. — Hányszor szerepelt a válogatottba Karcsi bácsi? — Tizenegyszer. Akkoriban bizony nem volt könnyű a legjobbak közé kerülni. Majd minden csapatba akadt egy és ugyanazon posztra válogatott szintű futballista. Nekem például Kertész ll-őt kellett kiszorítanom. Ez pláne nehéz volt, mert még akkor is ö játszott, amikor takaros kis pocakot eresztett s jobbára csak egy kis körben tette-vette a labdát Végül a svédek elleni mérkőzés után Kertész saját maga bírálta el kettőnk vetélkedését úgy, hogy nekem adta azt az érmet, amelyet ő kapott. Mondanom sem kell, milyen jól esett a dolog. Aztán az elkövetkezendő fél órában szó került arról, mitől futballoztak annak idején olyan jól. Karcsi bácsi elmesélte, hogy abban az időben bizony követelmény volt, hogy egy ifista, ha fel akart kerülni az első csapatba, lényegében véve már mindent tudjon a labdával, mi több fizikailag is olyan állapotban legyen, hogy bírja szusszal a nagyok között. Hogy később ki hogy és mennyit edzett? Furmann Károly például annyit, amennyire szüksége volt. Ha úgy érezte több kell, többre van szükség, akkor összeállt két barátjával, Takács Lajossal és Sándor Jóskával s kimentek a pályára s hárman nekiálltak külön- órázni.- Már profik voltunk, de a napi munkáját mindenkinek el kellett végezni a munkahelyén. Nekem a Gschwindt likőrgyárban. Egytől negyed négyig ebédidőt kaptunk, akkor rohantunk el tréningezni. Máskor a munkaidő végén. Rengeteg edzői utasítást nem kaptunk, de nem is kellett. Mindenki tudta mire van szüksége, mit kell megkülönböztetett figyelemmel gyakorolnia. Én például nem tudtam ballal. Senki sem kötelezett rá, senki sem ösztökél*. én döntöttem úgy, meg kell tanulnom a „süket' láborr tisztességesen rúgni. Nekiálltam s addig nyüstöltem, míg a végén már majdnem jobban rúgtam vele, mint a jobbal. Amikor abbahagyta az aktív játékot, ott maradt a zöldfehér klubnál. Előbb választmányi tag volt, később háznagy, majd vezette a labdarúgó szakosztályt. Aztán 1949 után lemondott, elbúcsúzott egyesületétől s azóta már csak mint néző látogat az Üllői útra. De ma is ugyanolyan szívvel szereti a Ferencvárost, ugyanúgy szorít értük, mint régen. A 79 éves sportember már réges régen nyugdíjban van, de még mindig bejár egykori munkahelyére, a Budapesti Szeszipari Vállalathoz dolgozni. Ha lent sétál a IX. kerületi utcákon a mai gyerekek úgy mennek el mellette, hogy nem tudják, egykori nagy focista a csendes ősz bácsi. Régi játszótársai közül alig él már valaki, egykori szurkolói is zömében elköltöztek már ebből a világból. De még meg- megáll mellette néhány idős sportbarát, ráköszön kedvesen, megkérdezi, hogy van s régi foíicsatákról kezd beszélgetni. És „Csuszti" bácsi beszél boldogan, hisz élete nagy szerelmeit mindig emlékei között őrzi a legtöbb ember s soha nem akarja feledni. Úgy búcsúcsztunk egy óra után, hogy a viszontlátásra. Legközelebb az Üllői úton. V. S.
