Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 54. szám
Mindkét mezben játszott A törzsvendégek tudják, hogy milyen jó focista volt A kis presszóban barátságos fél- homány derengett. Az asztalok nagy része mellett ültek, de nem volt telt ház. A bejárati ajtó közelében egy kis asztalka mellé telepedtem s vártam az üzletvezetőt, aki a bárpulttal szembeni apró raktárhelyiségben foglalatoskodott. A mellettem levő két széken fiatal férfi s lány ült s nézett mélyen egymás szemébe, előttük vermut s egy üveg kola. Odább négy húszegynéhány éves legény kortyolta a jeges sört. Egy magányos úr — talán maszek szobafestő lehetett — nadrágján s rövid munkakabátján szinte valamennyi élén- kebb s árnyaltabb falszínnel, feketekávét szürcsölt, előtte három felbontatlan sör,nyilvánvalóan azzal a nemes céllal, hogy majd fajront után leöblítse vele a mész- port. Közben nyílt a fali tapétaajtó s fehér kabátban kilépett rajta az üzletvezető s egy jókora láda sört cipelt a pult mögé. Futtában köszöntöttük egymást s azt mondta: ...Egy pillanat s máris jövök... És jött. Letelepedett a másik székre s nagyot fújt. — De jó, hogy nem jöttél korábban, mert szerencsére most már vége az igazi nagy rumlinak. Mostanáig ugyanis egyedül voltam, mivel a nejem iskolában van s csak később ér ide. Persze így is beszélgethetünk, ha nem zavar túlságosan, ha időnként felugróm rendezni a felmerülő üzleti ügyeket. Mondtam,hogy egyáltalán nem s tegye csak nyugodtan legfeljebb egy kicsit hosszasan diskurálunk. S nyomban kezdtem az első kérdéssel, hogy: — Egyáltalán tudják az ide betévedők, hogy a „tulaj" régebben milyen jó kis focista volt. Hogy évekkel korábban nem kisebb játékosok között kergette a labdát, mint Bozsik, Tichy, Budai 11., Mátrai, Vilezsál, Albert, de sorolhatnám még a nagy neveket. Elmosolyodott. — A törzsvendégek, különösen a harmincon túliak tudják, hogy játszottam, amiatt az tán minden nap meglehetősen sokat kell „futballoznom". Mert hol van még ilyen jó alkalom a futball- ról beszélni, mint egy presszóban? Ilyenkor aztán nem egyszer hallom a nosztalgikus sóhajokat, hogy: „Milyen más volt a játék a maguk idejében... akkor még volt játék... szív... labdaszeretet..." Nehéz ezt hallgatni s nehéz erről beszélni. Mert ha az ember jót keveset mondhat, legszívesebben másról beszélne. Csakhogy itt azt nem lehet, így hát mi mást tehet, mint igyekszik védeni egy kicsit a mai focit. Mert ez most más, mint a mi időnkben, más, mert mások lettek az emberek, a mai focisták, a mai fiatalok is. Máshogy élnek, másként gondolkoznak, mint annak előtte. Ma nin- osenek csóró gyerekek, akiknek mindenük volt a futball, ma jól élnek a fiatalok, van pénzük s vannak szórakozási lehetőségeik s kényelmesebbek, mint a labdarúgás. Van diszkó, magnó, lemezjátszó, nem ritka, hogy a gyerek érettségi bizonyítványért autót kap a papától. Lehet hát csodálkozni, hogy nem vonz már úgy a labda, egyre kevesebb azok száma, akik kölyök koruktól kezdve a nap legnagyobb részét annak társaságában töltik. így aztán ritka az igazán jól képzett, kész játékos s még az NB l-ben is technikát kell tanítani az edzőknek... Ketten jöttek be, egy férfi s egy nő s az üzletvezető. Galambos Antal elnézést kért. — Egy pillanat s jövök visz- sza... — s máris kedvesen köszöntötte az újonnan érkezőket, hellyel kínálta s már vette is fel a rendelést. — Egy martini, egy kola s jeget is mindkettőbe... Egy másik vendég sört kért. — Hideget, vagy kevésbé hideget? — kérdezte. Aztán amint minden kívánságot kielégített, visszatelepedett. — Első egyesületed a Bp. Honvéd volt? — folytattam a kérde- zősködést. Bólintott. — Igen ott kezdtem a kö- lyökben 1953-ban, aztán évek múltán az első csapatban kiváló játékosokkal játszhattam együtt, többek között Bozsikkal, Kotász- szal, Tichyvel, Szőccsel s még sok igazán remek focistával. Jó volt Kispesten, igazán sok szép évet töltöttem el a piros-fehéreknél. — Mégis elmentél? — Hosszú történet az, de pár mondatra leegyszerűsítve: volt egy fél éves kilengésem, kikerültem az egyből s aztán már hiába törtem magam, ott ragadtam a „fakóba". Mondhatom bántott a dolog, bár sohasem tartottam magam tudomisén milyen nagy játékosnak, de annál többre, hogy csak a tartaléksorig vigyem. Bejelentettem, hogy elmegyek s mentem is. Nem engedtek, így egy évig kénytelen voltam egy osztállyal lejjebb folytatni. Oroszlányba igazoltam s onnan a Fradiba. Oda hívtak már korábban is s én mentem szívesen. Akkor fedezetihség volt a zöld-fehéreknél, mire odaértem négyen is pályáztunk két helyre. Orosz, Vilezsál, Perecsi és jómagam. Végülis játszottam fedezetet is, összekötőt is s az Üllői útról is felejthetetlen évekkel a „tarisznyámban" búcsúztam évek múlva. — De még nem hagytad abba? — Nem, dehogy. Viszont volt időközben egy súlyos lábtörésem. Tatabányán, akkor pont, amikor megnyertük a bajnokságot. Sajnos nem is forrt össze rendesen a síposon tóm, még ma sem tudom tökéletesen leszorítani a lábfejemet. Sérülésem után sokáig lábadoztam, kétszer tettek csak be az első csapatba, mire mondtam, ha nem kellek, elmegyek. Máshol talán még számolnak velem. Egy rövid csepeli állomás után — itt egy bajnoki találkozón szerepeltem — mentem az Egyetértéshez s itt fejeztem be az aktív játékot. Akkor már megvolt az üzlet s bizony nem volt könnyű itt is, a pályán is helyt állni. De csináltam, addig, amíg nem küldtek át a tartalékok öltözőjébe. — Ma hogy él Galambos Antal? — Nyolc éve dolgozom ebben az üzletben. Sok a munka, de én nem panaszkodhatom, már csak azért sem, mert szeretem ezt csinálni. Ami a futballt illeti, minden héten ott vagyok a pályán, játszom az FTC öregfiúkban s nekem ma is felüdülés, ha a labda közelébe lehetek. — Család? — Feleségem itt dolgozik velem az üzletben. Van egy tizenhét éves lányom az első házasságomból. Ügyes, jómozgású gyerek, de sajnos a sportpálya nem vonza. Aztán elbúcsúztunk. Őt fizetni hívták, még hallottam, ahogy kedves, udvarias hangon beszélgetni kezdett a magányosan üldögélő idősebb férfival. Lehet, hogy ő tudta, milyen játékos volt az a fehérkabátos üzletvezető, mert tisztelettel nézett fel rá, sőt hosszan meg is rázta a kezét. v.s. 4
