Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 109. szám
r~ Ónodi Lajos emlékezik Lakása nagyjából egyenlő távolságra van a Fradi és a Ganz-Mávag pályától. A Bíró Lajos utcában él, mert világéletében ragaszkodott ehhez a környékhez. Hatvanhárom éves, de korát meghazudtolóan fiatalos, rendkívül agilis, főleg ha a labdarúgásról van szó. — Az élete a már említett két klubhoz kötődik. Hallhatnánk ezzel kapcsolatban az emlékeit? Édesapám a MÁVAG-ban dolgozott 40 esztendőn át mint kazánkovács. Itt éltünk a MÁV kolóniában. 1934-ben a MÁVAG kölyökcsapatába kerültem, majd később müszerésztanuló lettem agyárban. A Ganz-Vagon- és Gépgyárban helyezkedtem el mint segéd 1938-ban. — Ekkor már abbahagyta az aktív labdarúgást? — Nem. A MÁVAG-ból a Ganzhoz kerültem, ahol kezdetben az ifiben, majd a tartalékban később pedig az első csapatban szerepeltem. Ez egyáltalán nem volt köny- nyü dolog, mert akkoriban olyan játékosok szerepeltek ebben a csapatban, akik az NB l-et is megjárták. Ha nem jön közbe korai térd és vállsérülésem, talán még többre is vihettem volna. így fájó szívvel, de 24 évesen szegre kellett akasztanom a focicsukát. — Mikor lett sportvezető? — Képtelen voltam elszakadni a labdarúgástól, így a Ganz ifjúsági csapatának egyik pártfogója lettem. Aztán jött a háború, amely a mi korosztályunk életét is beárnyékolta. Kisebb gondunk is nagyobb volt akkor, mint a foci. A gyárban komoly mozgalmi élet volt, így természetesen én is bekapcsolódtam ebbe. A MÁVAG-ban olyan emberek agitáltak a jobb, igazabb rend mellett és a fasizmus ellen, mint Pongrácz Kálmán és Herczeg Ferenc. Ezek a derék emberek a barátjukká fogadtak s mások megmentése, a frontszolgálatra kényszerített katonák felmentése volt az első rendű feladatunk. Hogy ez mennyi veszélyt rejtett magában, s milyen kockázattal járt, azt akkor talán fel sem tudtam fogni. Végülis 1944. december 14-én a Gestapo több társammal együtt letartóztatott, s halálra ítélt. A felszabadító szovjet hadsereg mentett meg karácsony napjaiban. Ekkor kezdődött el tulajdonképpen életem új, szebb fejezete. — Térjünk vissza a labdarúgó pályafutására. Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése? — Aki játszotta már ezt a csodálatos, magával ragadó játékot, szerintem mindenkinek van egy mérkőzés az életében, amelyikre még öreg napjaiban is nosztalgiával emlékszik. Talán 1942-ben vagy 43- ban lehetett: a Ganz csapat a DVSC-vel játszott. Nagy tétje volt a mérkőzésnek, mert ha döntetlen születik, akkor a debreceniek jutnak fel az első osztályba, ha mi győzünk, akkor a ,,szomszéd várnak" a Mávag-nak harcoljuk ki az NB l-be kerülést. Még kimondani is gyönyörű, a fedezetsorban Turay Jóska és Szalay Antal játszott mellettem, s végülis 3—1 -re nyertünk. A szurkolók szerint állítólag én voltam a mezőny legjobbja. — S hogyan került a Ferencvároshoz, mint labdarúgó szakosztály vezető? — Helyesbítenem kell, mert azokban az években a Fradit még Kinizsinek hívták. Komoretto Béla a klub elnöke keresett meg és ajánlotta fel, hogy legyek a szakosztály elnöke. Mindez 1953-ban történt. Én már akkor az Éttermi és Büffé Vállalat igazgatója voltam, nagyon meg kellett fontolnom, hogy csekélyke, maradék szabadidőmet feláldozzam-e? Na, persze nehogy azt higgye, hogy napokig tépe- lődtem, megdobbant bennem a Fradi-szív, hiszen gyerekkorom óta imádtam a zöldfehér klubot. Kissrácként már úgy nőttem fel, hogy mindig Fradi-játékosok voltak a példaképeim. Nézzen csak a falra, ma is ott van az 1927-es és az 1928-as bajnokcsapat képe, továbbá az 1954-es Kinizsié is, az 1957-es Ferencvárosé és jól megfér mellettük a londoni 6-3-as csapat tablója. Szóval engem nem kellett nagyon kapacitálni, jöttem én magamtól is. Ráadásul szabad kezet kaptam, a Kinizsi akkori vezetői biztosították számunkra mindazokat a feltételeket, amelyre csak szüksége lehetett a csapatnak. Hallatlan nagy bizalom, baráti légkör vett körül az ÉDOSZ vezetői részéről. — Mitől volt ilyen kiegyensúlyozott, korrekt a kapcsolat a vezetésen belül? — Azok az emberek, akik különböző posztokon, mind pénzügyileg, mind politikailag felügyelték a klubot, szerették is az egyesületet. Kötődtek a játékosokhoz, szívesen jöttek a szűkebb közösségbe. Erre rá is szolgáltak a fiúk, mert igyekeztek mindenkor tisztességesen helytállni. A legkisebb segítséget, támogatást is megbecsülték. Erre a társaságra a baráti szó és a megértés volt a jellemző. Az első csapat mellett azonban nagy súlyt fektettünk az utánpótlásnevelésre: olyan kitűnő edzők dolgoztak a fiatalokkal, mint Száger Misi bácsi, Tátrai Sanyi és Kapocsi Sándor. Nem véletlen, kezük alatt nagy tehetségek nőttek fel: Albert Flórián, Rákosi Gyula és még sokan mások . . . — Meddig töltötte be a szakosztály- vezetői tisztséget? — 1955-ig. Ez év áprilisában húsvéti tornát játszottunk, s az első mérkőzésen a Népstadionban 4—2-re vertük meg az Ausztriát, majd két nappal később Bécs- ben a Rapid ellen léptünk pályára. No ne szépítsük a dolgokat, engem ezért a mérkőzésért váltottak le. A Kinizsinek pirosfehér volt a színe, de én engedtem, hogy a bécsi Práter stadionban zöld-fehér szerelésben menjen ki a pályára a csapatunk. A hazaérkezés után enyhén szólva elmarasztaltak, s félreállítottak . . . — Mikor térhetett vissza a klubhoz? — 1956 augusztusában egy magasabb beosztású személy behivatott, s csak any- nyit közölt velem, hogy a korábbi döntés tárgytalan, s visszavehetem régi tisztségemet. 0 azt nem tudta, hogy suba alatt egyáltalán nem szakadtam el a klubtól. Sőt azt sem, hogy az igazgatói szobámban sok ügyes-bajos dolgát eldöntöttük ez idő alatt is a csapatnak. Aztán jött az ellenforradalom, ami sok ember számára a tisztesség próbája volt. Ezekben a kritikus hetekben sokan elvesztették a fejüket, de én büszkén állíthatom, hogy a Ferencváros labdarúgó csapata és vezetői jól vizsgáztak. Tőlünk csak egyetlen játékos diszidált, de ő sem a saját feje után ment el. Henni II, Miklós, a tehetséges hátvéd, aki bátyja Henni Géza unszolására távozott külföldre. Egyébként a Fradi ellentétben más fővárosi klubokkal, nem is vett részt egyetlen illegális külföldi túrán sem. Végig itthon maradtunk, és a Margitszigeti Nagyszállóban vészeltük át a kritikus napokat. Száraz Pistával és Sós Károly edzővel együtt remekül összetartottuk a fiúkat, akik nagyszerűen viselkedtek. Végülis december közepén szabályos engedéllyel mentünk ki jugoszláviai túrára. Remek portya volt, hiszen háromszor nyertünk, s mindössze egyetlen vereséget szenvedtünk. — Meddig maradt a labdarúgó szakosztály irányítója? — Egészen 1960-ig. De még mielőtt a későbbi évekről beszélnénk meg kell említenem a felejthetetlen, 1957-es ausztráliai mérkőzés-sorozatot, azokat a heteket, amelyek életem talán legnagyobb élményeivé váltak. Még ma is sűrűn előveszem a régi képeket és eszembe jutnak azok a lelkes, Ausztráliában élő magyarok, akik minden meccsünkön torkuk szakadtából buzdítottak bennünket. Az egész túra mind sport, mind morális szempontból, százszázalékos sikert hozott! A játékosaink pedig úgy viselkedtek, hogy büszkék lehettünk rájuk. Az ausztrál labdarúgás vezetői azt mondták, hogy ilyen nagyszerű, és magatartásában lebilincselő csapatot mindig szívesen látnának vendégül . . . — Volt ennek az időszaknak más, érdekesebb momentuma? Természetesen, 1957 szeptemberében mégrendeztük a Fradi-karnevált. Először a B-közép válogatottja játszott a tartalékcsapattal, majd a Fradi vegyescsapata a színészekkel, aztán olyan neves fővárosi művészek adtak műsort, mint Rátonyi Róbert, Feleki Kamii, Kazal László, Záray Márta, Vámosi János, Kardos Magda, Kabos László, Vadas Zsuzsa és Csonka Endre. Huszonötezer néző volt és a bevételt ötvagy hat labdarúgó lakásgondjának megoldására fordítottuk. — Teljesen elszakadt a labdarúgástól? — Nem. Jelenleg a Békéscsaba budapesti képviselője vagyok. — A ferencvároshoz nem húz vissza a szíve? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. — Mikor találkozott utoljára az egykori játékosokkal? — Szegény Csanádi Árpi temetésén, ahol szinte egytől-egyig megjelent az ötvenes-hatvanas évek valamennyi híres zöldfehér játékosa. Rövidesen, talán még a nyár elején létrejön az a baráti találkozó, amelynek szervezésében magam is aktívan részt veszek. Fájó dolog, hogy szegény Kispéter Miska és Vilezsál Őszi már nem lehet köztünk, csakúgy, mint a felejthetetlen edző és barát, az ugyancsak eltávozott Csanádi Árpi sem . . . Gyenes J. András I3
