Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 107. szám

Ha ennek a cikknek apropót választanék, akkor talán az lenne a legfrappánsabb, ha vezérfonalul azt választanánk: a sportban az előítéletek csak tévútra vihetnek.

Bevallom, nehezen tudok elfogultság nélkül írni Jancsika Károlyról. Az ok egyszerű, s talán magától érthe- tődő: szeretem a játékát, tisztelem lelkesedését, azt a hitét és elszántságát, amellyel önmagát a küzdelembe veti. Persze, hogy igaz, a virtuóz labdaművész focisták közelebb állnak a szurkolók szívéhez, hiszen értük tapsolja vörösre a tenyerét, többnyire értük vonul ki a stadionokba. Én sem vagyok különb, de valahogy lélekben kalapot emelek azok előtt is, akik az én szemembe megtestesítik azt a bizonyos Fradi-szívet. Jancsika ilyen típus. Ha hirtelenéjében a csupaszív játékos portréját kellene megrajzolnom, akkor egészen biztos az ő tulajdonságaiból indulnék ki. Példaképpé vált, s ebben nincs semmi túlzás, pátosz. így érzi ezt ma már a közönség, s a játékostársak is. Felnéznek rá, elfogadják a véleményét, s ma már alig emlékeznek arra, hogy honnan is, milyen messziről küzdötte fel magát.

Új igazolásként, egy nyárvégi mérkőzésen tűnt fel először a csapatban. Sokan rögtön rásütötték a bélyeget, nem túlzottan képzett, taktikailag is elég éretlen labdarúgó ahhoz, hogy egy ilyen patinás klubnál gyökeret eresszen. Szó ami szó, nem túl nagy jövőt jósoltak neki a Ferencvárosnál. Amolyan átuzató vendégnek tekintették, aki legfeljebb csak rövid ideig koptatja a zöld-fehér mezt. Ahogy telt-múlt az idő egyre kevesebbet emlegették hibáit, s elismerés kísérte a játékba belevitt mérhetetlen energiája, küzdő képessége. A közönség is mindinkább elfogadta, annak ellenére, hogy még jódarabig akadtak olyan szurkolók, akik vitatták helyét, létjogosultságát a csapatban. Egyvalakit nem érdekelt a bántó kritika, a soksok megjegyzés — őt magát. No persze az sem igaz, hogy teljesen süket fülekre találtak a sértő mondatok. Pusztán látszatra nem reagálta le ezeket, de mint barátai elmondják, sokszor álmatlanul virrasztotta át az éjszakákat, nehezen tette túl magát a sérelmeken. Bizonyítani akart. De mindenekelőtt önmagának. S azoknak, akik hittek benne, akik nem kezelték le. Gondoljunk csak vissza azokra a hónapokra, amikor még az is előfordult, hogy a Fradi-tábor egy része gúnyos kacagással fogadta egy- egy belépőjét, amikor túlzott ambíció által hajtva valósággal lebírkózta, sanyargatta ellenfelétv szinte piócaként szívta a rábízott csatárok vérét.

Ám ahogy telt-múlt az idő,egyre- másra tűntek el játékából a kezdeti rutintalanság jelei, s a magabiztosság, a kiegyensúlyozottság lett a jellemző. Tulajdonképpen az 1981-es bajnokság nagy sikerszériájában, a bajnoki cím megnyerésének időszakában futott be, teljesítménye hozzájárult a védelem stabilitásához, s alig volt mérkőzés, ahol a jó kritikánál rosz- szabbat kapott. Állandó csapattag lett, biztos pont, akire lehetett számítani. A korábban még megmosoly- gott labdarúgóval gyakran előfordult, hogy amikor a hangosbemondó az összeállítást közölte, nevét taps kísérte. S nemegyszer hangosan kiáltotta a nevét a hálás publikum, amikor csap- zottan levonult a pályáról.

A korábbi megtűrt ember így jutott el alig négy esztendő alatt a közönség megbecsüléséig, szeretetéig.

4