Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 104. szám

SAJTÓFIGYELŐ

A Hungáriának nevezett Duna-Tisza táján mindenki ért a futballhoz. A szurkolók szakemberek, s szakemberek a szurkolók, ez alól talán az az ember kivétel, aki a labdát rúgja, s aki annyi tanácsot, biztatást, szidást és felmagasztalást kap, hogy alig győzi kapkodni a fejét. Éppúgy, mint a lábát a pályán, nehogy megsérüljön. Bizony, a dicséret, a B-közép éljenzése avagy bántalmazása formálja a fiatal labdarúgó játékát s emberi magatartását, ugyanakkor tépázza idegeit, tönkreteszi vagy megszépíti magánéletét. Mégis, az igazi labdarúgó vállalja, hogy megrúgják a pályán, a hántást a lelátóról, az elmarasztaló véleményt a szakemberektől és császárrá kiáltását a szurkolóktól. Albert Fló- rit császárnak nevezték. Az aranyci- pős világhírű labdarúgó már valóban volt császár, egyszersmind csípőre tett kézzel ácsingáló, elégedetlenséget szülő focista. Csillaga felragyogott a futballvilág egén, máskor sárosán sán- tikálva, fájdalmas arccal vonult le a pályáról. Flórit mindenki szerette és szeretik ma is.

— Mindez a múlté — legyint Flóri, és ebben a mozdulatban benne van az elmúlt két évtized öröme, bánata, sikere és kudarca. Mégis, úgy látom, elégedett ember, aki közeli rokonságban van a boldogsággal.

— Életem most a családé, hadd idézzem kissé elferdítve a költőt: „Két családot adott a sors énnekem", mégpedig egyik a szülői ház, az otthonom és a feleségem, a gyerekeim, a másik a klubom, a Fradi futballpályá- ja. Mindkettő: életem értelme és célja! A futballista éppolyan ember, mint a többi, csak — talán egészen más. Többet szenved, nagyobbak az örömei, ismeri a fájdalmat, mégpedig a fizikait éppúgy, mint a lelki bánatot, és ismeri a góllövés örömét, a győzelem boldogító mámorát.

— Gyakorta hasonlítanak bennünket a színészekhez, mivel mi is a közönség előtt produkáljuk magunkat. Mint minden hasonlat, úgy ez is sántít, mert míg a színész a művészetével élete végéig szórakoztatja a közönséget, addig mi, futballisták, a színészi pályához viszonyítva tiszavirág életűek vagyunk. Igen, amikor „sztárok"

16

vagyunk, az egész világ ismeri a nevünket. Egy magyar színésznél ez ritkaság. Talán ezért annál fájdalmasabb a búcsúzás a zöld gyeptől, a csapattól, az izgalmas mérkőzésektől. A családi élet az, ami pótolja a labdarúgás örömeit, a boldogságot, az életcélt, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Ezért érzem én is magamat boldog embernek, mert a magánéletem, a feleségem és a két gyerek sok-sok boldogságot ad és az elkerülhetetlen megrázkódtatásokat is csak a családi szeretet gyógyíthatja. A családhoz való tartozás nélkül nem ember a futballista. Otthon kell lennie az egyesületben, és otthont^ kell teremtenie a saját háza táján. Úgy érzem, nekem ez sikerült, mert mindkét családban boldog voltam és vagyok.

— Kezdjük az elején. 1941-ben születtem Hercegszántón. Mindig sokan voltunk a családban, én voltam a legfiatalabb fiúgyerek. Édesanyám, sajnos, túl korán meghalt, és így hamar megismerkedtem a sírással. A nagyszüleimnél nevelkedtem hétéves koromig. Járni és focizni szinte egyszerre tanultam, mert két bátyám akkor már futballozott a hercegszántói ificsapatban, és ők vállalták nemcsak a testvéri, de az edzői tisztséget is. A magyar, sokác és német ajkú Hercegszántón előbb beszéltem a szerb nyelvet, minta magyart,de szívem minden dobbanásával, és ezt nem nagy szavaknak szánom, érzelmem minden szálával magyar vagyok.

— 1952 szeptemberében költöztünk fel édesapámmal Budapestre, és az év októberében jelentkeztem próbajátékra a Ferencváros csapatába. Éppen 30 esztendeje.

Harminc esztendő valóban nagy idő egy ember életében. Amikor arra kértem Albert Flóriánt, mesélje el élete legizgalmasabb pillanatait, történeteit a labdarúgópályáról, bizony, nem tudott választani a sok érdekes és maradandó emlék között. Találomra kiragadott egyet.

— 1964 októberében a svájciak ellen játszott a magyar válogatott. Egy nullra vezettünk, nagyon támadtak a svájciak, és mi igyekeztünk tartani a labdát. Röviddel a befejezés előtt Sipos Ferivel passzolgattunk.

f

Flóri ka korán kezdte . . .

Az utolsó labdaváltás után Sipos elindult a kapu felé, gondolva, hogy lövésre visszaadom majd a „bőrt". Az ellenfél jobbfedezete is erre számított, ekkor vagy 25 méterre lehettem a kaputól, és váratlanul rálőttem. A labda a jobb felső sarokba vágódott.

Amikor Sipos odajött hozzám gratulálni, csak ennyit mondott: — Nem baj, Flóri, ez sem volt rossz időhúzásnak ...

'Wr