Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 104. szám

A mi játékosunk volt: Kertész Tamás Kertész Tamás debreceni gépészmérnök, a Népsportban látta meg a hírt, miszerint az FTC jubileumi kiállítást rendezett. Amint végigolvasta a rövid tájékoztatót, letette az újságot s csak ennyit mondott a családnak; „Gyerekek, a hét végén felmegyünk Buda­pestre, s akkor kiugrunk az Üllői útra is. A Fradi Klubházába. Van ott ugyanis egy kiállítás ..." A bejelentésen senki sem lepő­dött meg. A feleség s a gyerekek is termé­szetesnek tartották, hogy a zöld-fehér együttes jubileumi eseményén ott legyen a családfő, hisz egykor ő is a fradisták nagy családjához tartozott. Immár harminc esztendeje annak, hogy a BVSC villámlábú jobbszélsőjéhez, Ker­tész Tamáshoz emígyen szólt egy délután edzője; „Sajnálom fiam, hogy a jövőben már nem nálunk rúgod majd a gólokat. Nekünk is szükségünk lenne rá, de azért mégis jó szívvel engedlek el." A fiatalem­ber csodálkozott s azt mondta: nem készül ő el sehová. Mire a mester; „Dehogynem. Eljöttek érted az NB I-bői. Az Üllői útról." És nemsokára már a Ferencvárosban ker­gette a labdát a 23 éves futballista, az ak­kori Kinizsi együttesében. Ami a csapatot illeti, nos az akkor alakult ki éppen. Több híres, nagytudású játékost átigazoltak a gárdából, helyükre zömmel fiatal embere­ket hoztak. S ez a társaság a kitűnő vezér, Kispéter Mihály irányítása alatt egy-kettő­re ütőképes társasággá kovácsolódott ösz- sze. Soós Károly legénysége később a legjobbaknak is méltó ellenfele lett, nem egy labdarúgó a címeres mezt is magára húzta. Ebben a csapatban lett igazán jó futballista Kertész Tamás is. **# • Hogyan emlékszik vissza az Üllői úton eltöltött esztendőkre? Az egykori kitűnő játékosnak ellágyul­nak a vonásai. — Nagy-nagy szeretettel s mindenkor jóleső érzésekkel. Mert hogyan máshogy emlékezhetne valaki, fiatalsága egyik leg­boldogabb időszakára. Nehéz időszak volt az, hisz egyszerre egy csomó fiatalt kellett beépíteni a csapatba, össze kellett rázód- nia, csiszolódnia a társaságnak. De viszony­lag gyorsan ment minden s sok emlékeze­tes, nagy csatát vívtunk s igazán szép sike­reket arattunk. Jó volt a csapatszellem, mindenki tudott küzdeni, hajtani a má­sikért, a klubért. • Hány esztendőt töltött a Ferenc­városban? — Nyolcat. 1953-tól 1960-ig játszot­tam ott. • Melyik poszton érezte legotthono­sabban magát? — Jobbszélen és a középcsatár szerep­körében is szívesen játszottam. Sajnos ab­ban az időben mindkét poszton nagyon nagy volt a konkurrencia, sok jó játékos futballozott akkoriban, így a válogatottsá­got megpályázni sokak számára szinte elér­hetetlen vágynak tűnt. • Kertész Tamásnak, ez a nagy ver­sengés közepette is sikerült. — Igen. Kétszer szerepeltem a legjob­bak között. A csehszlovákok ellen s a jubi­leumi századik osztrák-magyaron. Sajnos én nem tartoztam a kifejezetten szerencsés sportemberek közé. Játékoskoromban meg­lehetősen sok izomsérülést szenvedtem, emiatt aztán nem egyszer maradtam ki a válogatott keretből. Először még vissza­visszanyúltak értem s újólag meghívtak a keretbe, később azonban már egyre inkább úgy emlékeztek rám, mint egy olyan em­berre, akinek állandóan fáj valamilye, akire nem igen lehet számítani, mert igen sérü­lékeny. • Miért búcsúzott el annak idején a klubtól? — Senki sem küldött, saját elhatározá­somból távoztam. Elmúltam harminc éves, köröttem ott voltak a fiatalok, s mind sze­repre várt. Szilajabbak, frissebbek, erőtel­jesebbek voltak, akiknek előbb-utóbb át kellett adni a mezemet. Nem vártam hát meg, amíg lehúzzák rólam, meg aztán tud­tam jól, hogy még egyszer megújhodni csak egy új helyen lehet. Debrecenbe iga­zoltam s ott még három remek évet töltöt­tem el a futball társaságában. Jól éreztem ott magam s meg is ragadtam a városban. Ami a játékot illeti, itt középcsatárként sok gólt rúgtam, fejeltem még. Az élvonal­ban is, meg az NB ll-ben úgyszintén. Egy évre ugyanis kiestünk a legjobbak közül, de aztán ismét visszaverekedtük magunkat. Ott a második vonalban gólrekorder let­tem. Pedig akkor már túl voltam a harma­dik X-en. • A futballéveket követően hogyan alakult az élete? — Még a ferencvárosi esztendőim alatt elvégeztem a műszaki egyetemet. Abban az időszakban nem volt ritka az ilyesmi, hiszen klubtársaim közül többen szereztek diplomát, hogy csak Fenyvesi Mátét s Dé- kány Ferit említsem. Ha nem is volt na­gyon könnyű, de azért túl nehéz sem az edzés, a játék mellé beilleszteni a tanulást. Persze akkor nem volt még divatban a napi kétszeri edzés, mint manapság. Amikor ab­bahagytam a játékot, a szakmámban he­lyezkedtem el, és mellette edzősködtem is. Abban az időben még sok csapat volt Deb­recenben és környékén. Az elmúlt húsz esztendőben külföldön is dolgoztam. Egy esztendeig Iránban, mint szövetségi edző. Hozzám tartozott az utánpótlásnevelés. Mint korábban már említettem, a pályán nem tartoztam a kfiejezetten szerencsés já­tékosok közé, nos később kiderült, a sze­rencsés edzők közé sem. Egy év után Irán­ban kitört a forradalom, s vége lett a fut- ballnak. Ghánában másfél esztendeig ed­zősködtem. A Kotoko csapatával nemcsak a bajnokságot nyertem meg, hanem az Af­rika Kupát is. Itt meg egyszerűen nem volt pénze a klubnak, azért váltunk el egymás­tól. Líbiában ugyancsak rövid időt töltöt­tem, mindössze fél évet. Itt egyszerűen megszüntették a labdarúgást, azért jöttünk haza magyar edzőkollégáimmal. Pedig úgy éreztem, hasznosan tudtam volna dolgoz­ni a sportdiplomácia területén. Hasznosab­ban, mint ahogy a körülmények engedték eddig. • Milyen nyelven beszél még? — Angolul. • Nem gondolt arra, hogy itthon is főfoglalkozásban edzősködjön? — De. Igen. Ez azonban meglehetősen bizonytalan kenyér lett volna. Mert ha nem megy jól a csapatnak, nagyon hamar Útilaput kötnek a szakvezető talpa alá s veheti a cókmókját s áttelepülhet hatszáz kilométerrel odébb. Vándorbottal járni az országot, ez nem az én esetem. • Most is edzősködik? — Igen. Egy járási bajnokságban sze­replő TSZ csapatnál. Egyébként az MGM- ben dolgozom, mint mérnök. • Tervei? — Mint már említettem, a sportdiplo­mácia áll a legközelebb a szívemhez. Jó lenne végre egyszer külhonban egy kis idő­vel többet edzősködni. • Ma már a debreceni színekért szur­kol a hétvégeken? — Azt hiszem inkább úgy mondhat­nám; megosztva. Mert a ferencvárosi éve­ket soha sem lehet elfelejteni. v.s. COOPTOURIST

Next

/
Thumbnails
Contents