Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 104. szám

„Három hétig feküdtem gipszből...”

A klub szurkolói és a játékostársak joggal aggódtak, hogy a szimpatikus és népszerű bal hát véd, Takács Laci vajon felépül-e a bajnoki rajtra? Képes lesz-e egyáltalán kiheverni súlyos sérülését? Másoknál nemegyszer előfordult, hogy egész pályafutásukat döntő mértékben befolyásolta egy ilyen balszerencsés szituáció. Mi is történt az elmúlt év augusztus 26-án Görögországban, mindössze három nappal a bajnokság rajtja előtt?

— Az AEK Athén ellen játszottunk, s egy becsúszó szerelésnél olyan szerencsétlenül lökött meg az ellenfél, hogy a térdem valósággal a lám fordult, szinte a lám tört. A diagnózis: szalagszakadás, a térdszalag külső és belső fele is megsérült. Nincs benne semmi túlzás, ha azt mondom, hogy gyakorta a labdarúgók pályafutásának a végét is jelentheti a hasonló eset. Nem egy példát tudnék erre mondani. A keservek közepette nekem is megfordult a fejemben, hogy lesz-e még egyáltalán folytatás? Pályára léphetek-e még egyáltalán az Üllői úton, a régi társak között? Senkinek nem kívánom ezt a sokszor bizony kilátástalannak tűnő gyötrődést. Az átvirrasztott éjszakák sokmindent felszakítanak az emberben, emlékeket, a történés pillanatában talán jelentéktelennek tűnő epizódokat. S azt hiszem, ezzel párhuzamosan növekszik a társakhoz való ragaszkodás, az a vágy, hogy minél előbb köztük legyek. Három hétig feküdtem mozdulatlanul, gipszben, majd három hét cinkkötés következett. December elején kezdhettem el csak az erősítést, először gumikötélen, majd súlyzóval. A sérült lábamra ráfásliztam egy három kilós kézisúlyzót, azzal próváltam a térd elernyedt izmait regenerálni. Enyhe kocogással folytattam, majd a kerékpározás és úszás következett. Végülis december közepére jutottam el odáig, hogy már huzamosabb ideig tudtam futni, mertem terhelni a súlyos sérüléstől bizony eléggé elvékonyodott lábamat.

— A téli alapozásba már egészségesen tudott bekapcsolódni?

— Igen. Január harmadikén már úgy mehettem le a csapattal Bükfürdőre, hogy szinte minden gyakorlatot, előírt futási penzumot teljesíteni tudtam. Végülis az augusztusi súlyos sérülés után az első barátságos mérkőzést február 5-én játszottam a Kőbányai úton a Ganz-MÁ VÁG ellen, amikor

11:4-re nyertünk. Az erőnlétemmel nincs baj, de még hiányzik a mérkőzések légköre ahhoz, hogy ismét formába lendüljek. Játék nélkül elképzelhetetlen az, hogy az ember ismét a régi legyen. Bármennyit is edz valaki, ha nem játszik mécsesét, nem tapasztalja a játék lüktető tempóját, akkor borzalmasan nehéz a visszatérés.

— Nagyon hiányzott a csapatnak ősszel.

— Azt hiszem, nemcsak az én sérülésem, kiválásom okozta azt, hogy gyengébben zárták a fiúk az őszt. Rajtam kívül is sok volt a sérült, s ez az állandó változás, a mindig új és új összeállítás döntő mértékben befolyásolta a csapat hullámzó teljesítményét. Ráadásul több fiatal egyszerre került a mélyvízbe, s ezt is megérezte az együttes. Félreértés ne essék, ezek a fiatalok nem okoztak csalódást. Azt nyújtották, amit tudnak. Csakhogy hiányoztak mellőlük azok a rutinosabb partnerek, akik levehettek volna némi felelősséget a vállukról. A tehetséges fiatalok lelkesedése egy Vasas vagy egy Dózsa elleni rangadón még kevés, mert ezeken az összecsapásokon hideg fejre, s rutinra, higgadtságra is szükség van. Meggyőződésem, ha most tavasszal mindenki egészséges lesz és Szántó Gabi is leszerel, nem lehet gondunk, az első három helybe nyugodtan beleszólhatunk.

— Van-e feszültség a csapaton belül?

— Nincs. A legfőbb gond az, hogy jön egy újságíró, akinek teljesen mindegy, hogy mit mond a játékos, azt ír, amit akar. Azért teszik ezt, mert nem frád isták, szeretnének feltűnni egy hatásvadászó cikkei. Céljuk világos: a klubon belül minél több gond, probléma legyen. Próbálkoznak az apróbb gondokból mind nagyobbat csinálni és csöppnyi hullámokból vihart kavarni.

— Az is gyakorta elhangzik, hogy néhány idősebb játékos uralkodik a fiatalok felett.

— Ez nem igaz. Annak idején, amikor idekerültem, mi felnéztünk az idősebbekre. Vetünk nem kellett veszekedni; egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy azt tegyük a pályán, amit az idősebbek kérnek tőlünk. A fiatal, zöldfülű játékosok abban az időben sokkal nagyobb tisztelettel övezték a hosszú évek óta itt játszó frád istákat. így volt ez az én esetemben, amikor Bálint Laci, vagy Meggyesi Pista szólt hozzám. Nem mertem ellentmondani, vitatkozni. Tiszteltük őket, becsültük és nem sértődtünk meg, ha esetleg meg mertek bírálni minket. Ennek következtében később barátok lettünk. Igazi társak a pályán, s a pályán kívül. S tegyem hozzá, hogy mindez 1972-ben történt, hiszen akkor hoztak el Mezőhegyesről. Akkor nem írtak cikkeket fiatalok és idősebbek ellentétéről, senki sem jött megkérdezni a kis Takácsot, hogy beszéljen a Fradi belső gondjairól. Úgylátszik ma más a divat.

— Szeretne-e külföldre menni, ha lehetősége nyílik rá?

— Ehhez szerencse kell. Na és attól függ, hogy van-e külföldön ismerős menedzsere a játékosnak. Talán az újonnan megalakult magyar menedzser iroda majd segít a helyzetünkön. Sajnos, nekem nincs egyetlen olyan haverom sem külföldön, aki hozzásegíthetne egy szerződéshez. Bevallom, én is töröm a fejem, jó lenne kijutni. Ehhez azonban ismétlem: szerencse is kell. Persze, nem szabad elfeledkezni arról sem, ami az alapkérdés. Tavasszal végig jól kell játszani és az elkövetkezendő időkben jó barátságban kell lenni Fortunával, elkerülni a hasonló súlyos sérüléseket.

Gy.A.

13