Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 104. szám

„Három hétig feküdtem gipszből...” A klub szurkolói és a játé­kostársak joggal aggódtak, hogy a szimpatikus és nép­szerű bal hát véd, Takács Laci vajon felépül-e a bajnoki rajtra? Képes lesz-e egyálta­lán kiheverni súlyos sérülé­sét? Másoknál nemegyszer előfordult, hogy egész pá­lyafutásukat döntő mérték­ben befolyásolta egy ilyen balszerencsés szituáció. Mi is történt az elmúlt év augusz­tus 26-án Görögországban, mindössze három nappal a bajnokság rajtja előtt? — Az AEK Athén ellen játszottunk, s egy becsúszó szerelésnél olyan szerencsét­lenül lökött meg az ellenfél, hogy a térdem valósággal a lám fordult, szinte a lám tört. A diagnózis: szalagsza­kadás, a térdszalag külső és belső fele is megsérült. Nincs benne semmi túlzás, ha azt mondom, hogy gyakorta a labdarúgók pályafutásának a végét is jelentheti a hasonló eset. Nem egy példát tudnék erre mondani. A keservek közepette nekem is megfor­dult a fejemben, hogy lesz-e még egyáltalán folytatás? Pályára léphetek-e még egyáltalán az Üllői úton, a régi társak között? Senkinek nem kívánom ezt a sokszor bizony kilátástalannak tűnő gyötrődést. Az átvirrasztott éjszakák sokmindent felsza­kítanak az emberben, emlé­keket, a történés pillanatá­ban talán jelentéktelennek tűnő epizódokat. S azt hi­szem, ezzel párhuzamosan növekszik a társakhoz való ragaszkodás, az a vágy, hogy minél előbb köztük legyek. Három hétig feküdtem moz­dulatlanul, gipszben, majd három hét cinkkötés követ­kezett. December elején kezdhettem el csak az erősí­tést, először gumikötélen, majd súlyzóval. A sérült lá­bamra ráfásliztam egy há­rom kilós kézisúlyzót, azzal próváltam a térd elernyedt izmait regenerálni. Enyhe kocogással folytattam, majd a kerékpározás és úszás kö­vetkezett. Végülis december közepére jutottam el odáig, hogy már huzamosabb ideig tudtam futni, mertem ter­helni a súlyos sérüléstől bi­zony eléggé elvékonyodott lábamat. — A téli alapozásba már egészségesen tudott bekap­csolódni? — Igen. Január harmadi­kén már úgy mehettem le a csapattal Bükfürdőre, hogy szinte minden gyakorlatot, előírt futási penzumot telje­síteni tudtam. Végülis az augusztusi súlyos sérülés után az első barátságos mér­kőzést február 5-én játszot­tam a Kőbányai úton a Ganz-MÁ VÁG ellen, amikor 11:4-re nyertünk. Az erőnlé­temmel nincs baj, de még hiányzik a mérkőzések lég­köre ahhoz, hogy ismét for­mába lendüljek. Játék nél­kül elképzelhetetlen az, hogy az ember ismét a régi legyen. Bármennyit is edz valaki, ha nem játszik mécs­esét, nem tapasztalja a játék lüktető tempóját, akkor bor­zalmasan nehéz a visszatérés. — Nagyon hiányzott a csapatnak ősszel. — Azt hiszem, nemcsak az én sérülésem, kiválásom okozta azt, hogy gyengéb­ben zárták a fiúk az őszt. Rajtam kívül is sok volt a sérült, s ez az állandó válto­zás, a mindig új és új össze­állítás döntő mértékben be­folyásolta a csapat hullám­zó teljesítményét. Ráadásul több fiatal egyszerre került a mélyvízbe, s ezt is meg­érezte az együttes. Félreér­tés ne essék, ezek a fiatalok nem okoztak csalódást. Azt nyújtották, amit tudnak. Csakhogy hiányoztak mellő­lük azok a rutinosabb part­nerek, akik levehettek volna némi felelősséget a válluk­ról. A tehetséges fiatalok lelkesedése egy Vasas vagy egy Dózsa elleni rangadón még kevés, mert ezeken az összecsapásokon hideg fejre, s rutinra, higgadtságra is szükség van. Meggyőződé­sem, ha most tavasszal min­denki egészséges lesz és Szántó Gabi is leszerel, nem lehet gondunk, az első há­rom helybe nyugodtan bele­szólhatunk. — Van-e feszültség a csa­paton belül? — Nincs. A legfőbb gond az, hogy jön egy újságíró, akinek teljesen mindegy, hogy mit mond a játékos, azt ír, amit akar. Azért te­szik ezt, mert nem frád isták, szeretnének feltűnni egy ha­tásvadászó cikkei. Céljuk vi­lágos: a klubon belül minél több gond, probléma legyen. Próbálkoznak az apróbb gon­dokból mind nagyobbat csi­nálni és csöppnyi hullámok­ból vihart kavarni. — Az is gyakorta elhang­zik, hogy néhány idősebb játékos uralkodik a fiatalok felett. — Ez nem igaz. Annak idején, amikor idekerültem, mi felnéztünk az idősebbek­re. Vetünk nem kellett vesze­kedni; egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy azt tegyük a pályán, amit az idősebbek kérnek tőlünk. A fiatal, zöldfülű játékosok abban az időben sokkal nagyobb tisz­telettel övezték a hosszú évek óta itt játszó frád istá­kat. így volt ez az én ese­temben, amikor Bálint Laci, vagy Meggyesi Pista szólt hozzám. Nem mertem el­lentmondani, vitatkozni. Tiszteltük őket, becsültük és nem sértődtünk meg, ha esetleg meg mertek bírálni minket. Ennek következté­ben később barátok lettünk. Igazi társak a pályán, s a pá­lyán kívül. S tegyem hozzá, hogy mindez 1972-ben tör­tént, hiszen akkor hoztak el Mezőhegyesről. Akkor nem írtak cikkeket fiatalok és idősebbek ellentétéről, senki sem jött megkérdezni a kis Takácsot, hogy beszéljen a Fradi belső gondjairól. Úgy­látszik ma más a divat. — Szeretne-e külföldre menni, ha lehetősége nyílik rá? — Ehhez szerencse kell. Na és attól függ, hogy van-e külföldön ismerős mened­zsere a játékosnak. Talán az újonnan megalakult magyar menedzser iroda majd segít a helyzetünkön. Sajnos, ne­kem nincs egyetlen olyan haverom sem külföldön, aki hozzásegíthetne egy szerző­déshez. Bevallom, én is tö­röm a fejem, jó lenne kijut­ni. Ehhez azonban ismét­lem: szerencse is kell. Per­sze, nem szabad elfeledkezni arról sem, ami az alapkérdés. Tavasszal végig jól kell ját­szani és az elkövetkezendő időkben jó barátságban kell lenni Fortunával, elkerülni a hasonló súlyos sérüléseket. Gy.A. 13

Next

/
Thumbnails
Contents