Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 99. szám
Régen történt, de... Az ötvenes években az egyesületnek volt egy Kenessei nevű birkózója. Vele történt meg az alábbi eset, amelyet Dr. Papp László mesélt el. — Kenessei igen tehetséges ifjúsági versenyzőnk volt. A nevelés terén azonban komoly feladatot jelentett számunkra. Az egyik versenyen fölényben volt, de hibázott és kikapott, így „csak" második lett. Ez olyan idegállapotot keltett benne, hogy a díjkiosztás után, amikor kifelé ment a teremből, eldobta az érmét. Én figyeltem és anélkül, hogy ő vagy más is észrevette volna, felvettem az érmet. A legközelebbi edzésen összegyűjtöttem a fiatalokat és egy másik ifjúsági versenyzőnknek, aki a díjkiosztáson már nem volt jelen és én vettem át az érmét, átnyújtottam a díját megfelelő értékelés mellett. Ezután arról beszéltem, hogy mennyire értékes egy versenyen a második helyezés is. Különösen — ha mint például Kenessei — egy súlycsoporttal feljebb éri el az ember ezt az eredményt, s hogy mennyire meg kell becsülni az érmet, amely a győzelem és a helyezés erkölcsi értékének a kifejezője. Azután átadtam Ke- nesseinek az érmét — mintha csak azt is én vettem volna át a versenyen. Bizony Kenessei most már egész más szemlélettel vette azt át, s miközben a többiek megtapsolták, megértette miről van szó, mert könnyes szemmel ezt mondta: — Laci bácsi köszönöm, soha többé nem fogom az érmet eldobni. Pedig az egész idő alatt ki sem mondtam, hogy eldobta az érmét... Sajtómúzeum Görögország volt a klasszikus bölcsek hazája. Franciaország adta a világnak a legtöbb szép írót, akiket az irodalomtörténet nyilvántart. Olaszországból indult útnak a legtöbb híres énekes és Lengyelországból a legtöbb hegedűművész. És a Franzstadtban terem a sportemberek java ... Vasárnap. Hideg fényében déván- kodik a nap. A Franzstadt utcáin bolyongunk. Valaki felhívta figyelmünket Birkhus Sándorra, az Amerikát járt, csodálatos karriert futott birkózóra, aki rövid pihenőre Budapestre érkezett. Most ő keressük. Franzstadt: valami csodálatos, feledt íze van ennek a városrésznek kopott, viharvert utcáival, üres telkeivel, a Haller-térrel, sajátos embertípusaival. Egy külön város a városban. Vagy húsz gyerek futballozik az utca közepén ... a kapufák kabáthegyekből, a labda rongyból, de a gyerekek lelkesedése mindent feledtet. Egy rendőr áll a sarkon. Nézi, nézi a játékot, fel-felcsillan a szeme, de nem szól, nem mozdul a helyéből. Franzstadti rendőr . . . Mondjuk neki: — Nem lesz ebből baj, hogy ezek a gyerekek itt a labdát rúgják? — Hát mi baj lehetne? — mondja ránkmordulva a szép szál ember. — Hát hová menjen ez a sok kölyök? Hát hová engedik be őket? Hát mit csináljanak? Maradjanak inkább azokban a penészes pincékben, ahol laknak? Én kérem tudom, hogy mit teszek. És ha jön egy fellebbvalóm és azt mondja, hogy kergessem el azokat a labdázó gyerekeket, hát annak is megteszem majd az ellenvéleményem. A levegő kell, a nap kell, a mozgás kell! Találkozás a titánnal. Kis földszintes ház. A konyhában fiatal szőke asszony. Halló Putyi, keresnek! — csendül a fiatalasszony hangja. Benn valami megmozdul. Feltárul az ajtó .. A szememet dörzsölöm. Jól látok-e? Valami valószínűtlen, roppant szoborszerű alak közeleg felém. Fejével szinte veri a menyezetet. Roppant tenyerében elvész a kezem. Ülünk az asztalnál. Gyorsan túlesik nacionáléjának ismertetésén. — Születtem 1896-ban, négy polgárit jártam, mészáros vagyok. 1912- ben kezdtem birkózni a Húsiparosoknál. 1920-ban megnyertem a Húsiparosok bajnokságát és harmadiknak végeztem a Budapest bajnokságon. Magasságom 191 cm, súlyom 115 kg, nyakam 45 cm. — És mi történt 1920 óta? Birkhus legyint. Nagy tenyere valóságos szelet csinál a szobában. — Semmi sem történt. Nagy családot kell eltartani, reggel 6 órától este 9-ig a Vásárcsarnokban gürcöltem, így nem igen akadt időm sportolni. A Vásárcsarnokban én voltam az attrakció. Mindenki engem jött bámulni, mint valami csoda mélák bivalyt. A Zichy gróf le is fotografált ... És mindenki mondogatta: — Hát te itt penészedsz, mikor a többi gyengébb sorra aratja a győzelmeket?! Végre annyira felhúztak, hogy elhatároztam: komolyan nekilátok a birkózásnak és kimegyek az 1932-es olimpiára. Beiratkoztam a BSE-be. De senki nem akart velem birkózni. Igaz Döménynek mindjárt az első edzésen összetörtem a fülét . . . Csoda rossz hírem lett. Egy ilyen mamuttal nem állt ki senki! (Mellesleg motoroztam is, de abba kellett a dolgot hagyni, eldeformáltam minden gépet . . .) — Hogyan jutott ki Amerikába? — Jött egy Vásárhelyi nevű sportügynök. Főzött vagy két hónapig, hogy menjek vele Amerikába, ott karrier vár rám. Lefényképeztetek, kiküldte a fotót New-Yorkba. Künn azt írták: megfelelek, jöhetek. 1931 szeptemberében útnak indultam. Ha nem kellettem idehaza, mint amatőr, hát talán jó leszek Amerikában mint profi. Egy délután megérkeztem Philadelphiába. Máris rángatták le rólam a ruhát: — Siess, fél hatkor bemutatkozó mérkőzésed lesz! És megtörtént a bemutató. Valami Dance nevű birkózót adtak ellenfélül. A ring körül sereg újságíró, fényképészek, ügynökök . . Fene mód szurkoltam, de amikor aztán megszólalt a gong, csak nekimentem az én komámnak. Jól átöleltem, felemeltem a levegőbe és aztán mindjárt úgy letettem, hogy az meg sem mozdult. Mindez 30 másodperc alatt történt. Másnap Ginsburggal kellett mérkőznöm. A meccs előtt megrohantak az ügynökök: — Ne vadulj, te bivaly. Dolgozzál legalább hat percig s csak akkor kend a földhöz ellenfeledet. Végtére a közönség is látni akar valamit a pénzéért! Egy gyönyörű arénában folyt le ez a mérkőzés, a 4500 néző közül 16
