Fradi-híradó (1974)
1974. október
CSflLA ZSUZSA Ki ne ismerné őt? Csodálkozó, bocsánatkérően ijedt tekintet, kicsit érdes, csibészes hang, kicsattanó jókedv, kedves öngúny — ez Csala Zsuzsa, a Vidám Színpad művésznője, akit most szurkolói minőségben mutatunk be az olvasóknak. Méghozzá labdarúgó szurkolói minőségben, ami merőben új vonása. Mert ismerjük kabarétréfákból, jelenetekből, de valljuk meg őszintén, nem ismerjük a lelátóról, ahol pedig fel-fel- tűnik szőke feje, amikor a Fradi játszik. Róla nem lehet elmondani, amit a labdarúgás férfi szurkolóiról majdnem természetes megemlíteni, hogy először játékos lett, majd miután kiöregedett a játékból — szurkoló. Csala Zsuzsa a játékból soha nem öregszik ki, labdarúgó viszont soha nem volt! Úszónak indult... — Zsuzsa, hogyan is lesz valakiből, nő létére, labdarúgó-szurkoló? — Lehetek őszinte? Nem tudom!... — Sporttal kezdődött? Mert onnan csak egy ugrás egy másik sportágra „átigazolni"? — Lehetséges ... Ugyanis gyerekkoromban Újpesten laktunk s akkor, mint szépreményű úszó, Újpesten sportoltam, minden tekintetben újpestinek vallottam magamat. Nem is tudom, nem bántom-e meg régi pátriámat, amikor elárulom, hogy nemcsak tinédzser úszómezt nőttem ki, hanem az úszást és az újpesti színeket is. A Fradi és a labdarúgás már felnőtt koromhoz tartozik. Azt hiszem, egyik napról a másikra jött. — Szóval Csala Zsuzsa az egyik napon felébredt és rádöbbent, hogy Fradi szurkoló? — Ahogy így visszagondolok szurkolói „pályafutásomra”, azt hiszem, ennél egy kicsit tovább tartott és szinte észrevétlenül következett be. A színházban nagyon szeretik a focit, kollégáim közül többen is vad szurkolók, az ember nem mp vonhatja ki magát a környezet hatása alól. Megismertem játékosokat is, a személyes rokonszenv is sokat lendített a drukkolás felé. Érdeklődni kezdtem a játék, a mérkőzések eredményei után. aztán cgyszer- csak azon vettem észre magam, hogy már kinn is vagyok a meccsen. És természetesen kiabálok és buzdítok, sőt még tanácsokat is adok ... Hát valahogy így történt. Hálából lett szurkoló? — Semmi más? — De igen. Az első sikeres jelenetentben a focinak volt szerepe, a fociról meg saját térfogatomról volt szó, amellyel elszól akoztattam a közönséget. Talán lelkem mélyén hálából lettem szurkoló! Mikor szurkol a színésznő? — Ez egy kicsit nehéz, tudniillik a Fradi meg én gyakran nem vagyunk szinkronban, amikor nálunk szünet van, akkor náluk is ... Most vagy a bajnokságon kellene változtatni, vagy a színházi munkaidőn ... — Ügy tűnik, egyik sem fog menni... — Én is úgy gondolom, ezért Igazoltan távol maradok, de megtalálom a kapcsolatot a Fradival másképpen is. — Hogyan? — Gyakran lépek fel az FTC rendezvényein, azt hiszem nagyon megsértődnék, ha egyszer is kimaradnék Ja, igen, és rettenetesen büszke vagyok a klubtagságomra! Tényleg, ez most nem vicc. Nagy becsben tartom a klub-belépőmet, gyönyörű az új klubház, amelyben valóban érdekes, változatos klubéletet lehet élni. Sajnos, nekem csak a fellépésekre van időm, de talán majd arra Is sor kerül, hogy egyszer leülök a klubházban és a többi szurkolóval együtt megtárgyalom, hogy is játszott a csapat és mit is várunk tőlük. Egy kis házi feladat — Csakugyan, mit vár a Fraditól? — Azt mondtam, hogy a szurkolókkal vitatom meg a véleményemet és nem az olvasókkal... De nem bánom! Szóval, roppant őrülök, hogy tehetséges fiatalok kerültek a csapatba, egyelőre azt a házi feladatot szabtam ki magamnak, hogy megtanulom a nevüket. Azután nagyon örülök, hogy néhány, a játéktól visszavonult labdarúgó is a klubnál tevékenykedik, nemcsak azért, mert korábban már megtanultam a nevüket, hanem azért is, mert az ő nevüket az egész ország ismeri. De hogy ne mondják, kitérek a kérdés elől: az első három hely valamelyikére várom a Fradit! De az sem baj, ha nem leszünk dobogón, a lényeg az, hogy jól játszanak és a fiataloknak ne csak én tanuljam meg a nevét... Szakmai összefoglalónak ennyi elég ugye? „Kapus lettem volna...” — Tökéletesen! Most már csak néhány személyes kérdés marad hátra. — Tessék ... — Sajnálja, hogy nem lett nagy sportoló? — Nem. Azt viszont borzasztóan sajnálom, hogy nem lehettem focista!... — Milyen poszton ját- zott volna? — Micsoda kérdés! Természetesen a kapuban álltam volna, már csak azért is, mert ha én ott állok, akkor kevés hely marad a labdának... — Kívánság? — Az is van. Ha már én nem lehettem focista, azt kívánom, hogy a kereszt- fiam, a családunk szemefé- nye, öcsike focista legyen. Az első lépést már megtette. Jelentkezett a Fradiba. És az ő nevét legalább nem kell külön megtanulnia. L. RÉTI ANNA 13
