Fradi-híradó (1972)

1972. január

dicsőségtábla 71 Andrea számomra nem interjú- alany és nem is világklasszis spor­toló első sorban. Mindennapi való­ság, az élet egy darabja, akkor is, ha esetleg hetekig nem találkozunk. A kedves papával pofonokat és passzokat váltottunk már az idők hajnalán, a régi Árpád gimnázium vízilabda csapatában és budai sü- völvények között e kettőnél szilár­dabb kapocs el sem képzelhető. És ott voltam persze a kedves mama legképtelenebb világcsúcsánál, ami­kor egy óra leforgása alatt kétezer gyógynövény latin nevét sorolta fel a téli Lukács-uszoda langyos kő­padlóján. Andreáról, akkor még szó sem volf. Hát azóta persze többször is ... Négyéves lehetett akkoriban, Sá- rosi Imre kézenfogva vonszolta min­denfelé maga után. Sárosi Imre edző, nagypapa, lelkipásztor, száraz­dajka, légiós őrmester s a jóég tudja mi minden volt Andrea mellett egy- személyben. Tán valami régi fény­képért jöhettek fel a Képes Sport szerkesztőségébe. Andrea egy sárga hula-hopp karikát cipelt, mindig belebotlott és átesett rajta, mint va­lami amerikai burleszkfilm fősze­replője még a hőskorból. Sárosi egyszerrecsak rászólt: — Andrea, énekeld el a pizsa­mát ... Kicsit végigfutott a hideg a háta­mon. Sárosinak mindig voltak külö­nös dolgai. A pizsamát elénekel­ni... no, istenkém. Különben sem szerettem a magukat produkáló kis­gyerekeket. A maflaságukat, ahogy kéretik magukat, ahogy vastag és zsíros hangjukon rákezdenek végre valamire, ahogy belesülnek, ahogy bömbölve rohamnak a sarokba... brrr... De Andrea csak kipattant a szoba közepére, vigyorogni kezdett és már nyomta is: — Van nekem egy pizsamám, pi- zsu, pizsu, pizsamám ... A strófák között meg pörgette a hula-hopp karikát a derekán, mint egy kis őrült. Pár perc múlva össze­szaladt a ház, a blőd kis dal tizedik, ANDREA HÁROM FELVONÁSBAN tizenegyedik és tizenkettedik vers­szakát már telt nézőtér előtt dobta be a művésznő. Fél óra elteltével kezdett egy kissé nyomasztóvá válni az ügy. Sárosi végül a karikánál fogva vontatta el Andreát a tett színhelyéről. Andrea vigyorogva ló­gott a karika túlsó végén és még a lépcsőházból is behallatszott vidor kis éneke: van nekem egy pizsa­mám, pizsu, pizsu, pizsamám ... Ügy alakult, hogy Barcelonában éppen a célvonal fölé kerültem a sajtópáholyban. A 100 női hát dön­tője szoros és rázós ügy volt. Ahogy a célba értek, Andrea megfordult, felnézett rám és a rettentő zsivaj közepette a szemével kérdezte: mi történt? Kicsit keservesen mutogattam ki az egyes pályára, hogy véleményem szerint ez a legbiztosabbra vett szám elúszott, Lekvejszvili az utolsó centiméteren megelőzte Andreát. Nem lehetett egyszerű ezt tudomá­sul venni, láttam az arcán egy ke­serves kis fintort. A következő percben aztán szív­szaggató tempóban tette meg a nagy utat pokoliból a mennyországba és rögtön megint vissza. Mert riporte­rek rohantak a partra, Andreát kezdték fotózni. Andrea szélesen belemosolygott a kamerákba, hiszen a fotósoknak jó orruk van az ilyes­mihez, akit ők fotóznak, az a baj­nok. Bizonyára én tévedtem. Aztán hátat fordított a falnak, a túlsó partra esett a tekintete. A vil­lanyújságra akkor írták ki a döntő eredményét: „1. Lekvejszvilií Szov­jetunió ...” Nem lehetett egyszerű szívvel és gyomorral bírni ezt az érzelmi hul­lámvasutat, újra a felszínre ver­gődni egy nagy csalódásból. Így kezdődött Andrea számára a barce- lónai Európa-bajnokság. Elvesztette a legbiztosabb számát. Aztán kettőt fölényesen nyert. A kevésbé bizto­sakat. Aki pedig ilyesmire képes ... 1971 őszén a ^radi-klubházban rendeztünk nyilvános dumapartit, Éva, Andrea, meg én. Andrea csil­logóan lila kötött nadrágot viselt a fehér blúzához, vagyis Dózsa-szí- nekben pompázva lépett olyan em­berek elé, akik talán már Kossuth Lajos idejében a zöld-fehéreknek szurkoltak. Ezt aztán afféle baklö­vésnek tekintette s nem győzte kérni a bocsánatot. Szerintem kész­akarva csinálta. Mert ez a gyerek sosem választja a legkönnyebb meg­oldást. Talán próbára akarta tenni magát, sikerül-e így is belopóznia a szurkolók szívébe. Persze, hogy si­került. A terem az első öt perc el­teltével azonmód lányává fogadta volna Andreát. Elhangzott egy kérdés: — Úgy tudjuk egyesztendős edző- táborozásra hívták az Egyesült Ál­lamokba. Megítélésünk szerint ez jól szolgálta volna további fejlődé­sét. Miért nem fogadta el? Andrea gondolkodás nélkül vála­szolt: — Mert, ha utána esetleg világ­csúcsot úszom, vagy nagy versenyt nyerek, akkor ez az ő dicsőségük is lett volna. Én pedig csakis idetarto­zom ... Automatikusan bejött a vastaps. Gyarmati Andrea egyébként két számban vezeti az 1971-es világ- ranglistát. 1972 nyarán olimpiát rendeznek Münchenben. PETERDIPÄL 15

Next

/
Thumbnails
Contents