Fradi-híradó (1971)
1971. október
A BILBAÓI REPÜLŐ KALAND A RÁDIÓ ÉS A TÉVÉ RIPORTER ÍRJA: A bilbaói oda-vissza repülőút 1965- ben mint „a nagy kaland” vonult' be életem történetébe. IL 14-es külön- gépen repültünk Genován keresztül. A Riviéráig minden rendben volt, ám utána Dél-Franclaországban hirtelen nagy táncba kezdett gépünk. Olyannyira, hogy nemcsak a biztonsági öveket kellett becsatolnunk, hanem még fogódzkodni is, egymásba és a fotel karfájába. Évike kedves légikisasszonyunk, kicsit félve adta tovább a pilótafülke hírét: 100 kilométeres ellenszélben repülünk. Útirányunk is módosult, nem repülünk el Toulouse fölött. Egyébként a viharzónát nem tudjuk kikerülni, mert kis gépünk nem emelkedhet 3200— 3500 méter fölé... Megcsillant alattunk a mélykék tenger, balról láttuk San Sebastiant, néhány perc és már Bilbaó felett köröztünk, egyre süllyedve. Két-há- romszáz méterre úsztunk el a repülőtér felett, de leszállni nem tudtunk, mert mint később kiderült, rendkívül élénk széllökések zavarták a műveletet. Negyedóráig tartott a próbálkozás s aztán a szokásos hup- panás — megkönnyebbült sóhaj, a pilótáknak járó taps és kiszállás. Gépünk személyzete bilbaói három napjának nagy részét a repülőtéren, gépünk körül töltötte. A mérkőzés utón, déltájban elhagytuk a repülőteret, az egyetlen megálló ismét Genova volt. Odáig simán el is jutottunk. Gondoltuk, gyorsan eltelik az egy órásra tervezett pihenő. Az egy órából három lett. Javítgatták gépünk egyik motorját. Valami fontos alkatrész meghibásodott. Hirtelen olasz—magyar kooperáció jött létre s egyszer csak Évike jelentette a már türelmetlen társaságnak: be lehet szállni. Kigurultunk az indítóhelyre, amely csak pár méterre volt a tengertől. Hátat fordítottunk a víznek, két motorunk megkezdte a bemelegítést, rezgeti a kis masina és vártuk a meglódulást Lódulás helyett azonban a motorzaj egyre gyengült. Végül megálltak a légcsavart*. Várunk, várunk... Teltek, múltak a félórák, a nap lassan már lebukott s mi még mindig csak ültünk a várócsarnokban egyre türelmetlenebbül. Aztán ismét hangzott a boldogító beszállás! kérés. Simán emelkedtünk fel az utazó magasságra, közben kint besötétedett és háromnegyedórás repülés utón Bolognát láttuk. Ám alighogy észleltük ezt a nagyszerű látványt, közölték, hogy „sajnos, Milánóba kell mennünk, le kell szánnunk ...” Ez már gyanús volt Milánó jó nagy „ugrásra” van Bolognától és különben Is, mi köze a budapesti vonalhoz? Az utolsó előtti fotelpárban ültem, jobbomon az ablak mellett Mátrai Sanyi olvasgatott, mögöttem Havasi Sanyi és Juhász Pista felváltva szólt előre, közölve, hogy véleményük szerint a tőlük látható jobb oldali motor nem megy. Azaz, egy motorral repülünk... A motorhír pillanatokon belül a kabin elejére is eljutott, egyedül a két kártyázó társaságot hagyta hidegen. Havasi állandóan ismételgette mögöttem: „Nem megy a motor, nem megy a motor..." Jó fél óra után Juhász Pista rosz- szul lett. Szellő Ambrus doktor azonnal gyógyszeres segítséget nyújtott. Egyszer csak látótávolságba került a milánói repülőtér: a szokásos lámpasorok helyett reflektorok világították meg a leszálló pályát, amelyen meglepően simán talajt fogtunk. Előre gurultunk és nem várt látvány fogadott bennünket. A beton két oldalán tűzoltó- és mentőautók sorakoztak, fehérköpenyes ápolónők és szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Kinyílt a gép ajtaja és elsőnek egy nyurga orvos lépett be: „Hallottam, valaki rosszul lett a gépen, segíteni szeretnék...” Az a valaki Juhász Pista volt, aki szépen megköszönte a segítőkészséget, de közölte, hogy Szellő doktor már rendbehozta. De legfőképpen az a tény, hogy földön vagyunk. Mint a csodagyerekekre, úgy néztek ránk tűzoltók, mentők, rendőrök... Mi történt? Pilótáink elmondták, hogy igaza volt Havasinak: egy motorral repültünk de az még nem lett volna különösebb baj, hanem a nagyobb az volt, hogy elrepedt a benzinvezető cső és minden pillanatban fennállt a robbanásveszély. Tehát azért állították le az egyik motort. Ródióközlésükre Bolognától kezdve Észak-Olaszország irányító állomásai ezt a kis IL 14- est figyelték, irányították. Besegített egy olasz repülőgép is, amely fölöttünk repülve adott adatokat, hogy biztosítsa a milánói célba érkezést. Hajnalban négy MALÉV-egyenru- ház férfit fedeztünk fel Ferihegyről ők hozták a kisegítő gépet Az a bizonyos bilbaói hosszabb ápolásra szorult. Még néhány óra eltelt nehéz várakozásbah és aztán tíz óra tálban nekikapaszkodtuk a levegőnek, és „megcéloztuk” Budapestet. Simán repültünk, már feledtük az előző napi izgalmakat amikor egy velünk azonos sebességű kis olasz gép csatlakozott hozzánk, jobb oldalunkon alig ötven-száz méterre repülve kísért bennünket egészen a jugoszláv—olasz határig... Ez a látvány egy kicsit visszaidézte az előző nap történteket. A kísérőgép pilótája a határnál búcsút intett nagy kanyart csinált és elvált tőlünk. Utunk Ferihegyig sima volt. Persze, megkönnyebbülten fogadtak bennünket aggódó hozzátartozóink. Kétszeres öröm volt a viszontlátás. GULYÁS GYULA ELMARADT A TÉVÉ KÖZVETÍTÉS... Ha jól emlékszem, 1960-ban történt. Akkoriban még csak a ritka helyszíni közvetítéseken kívül a keddi TV Híradóban kapott helyet — egy-két filmtudósítás erejéig — a sport Kapva-kaptunk tehát az alkalmon, amikor egy Fejér megyei termelőszövetkezet meghívott: kísérjük el kameránkkal a községükbe látogató Ferencváros futballcsapatát a helyi együttes elleni hírverő-edző- mérkőzésre. Még a bajnokság előtt álltunk, hétfői napra tervezték a kirándulást. Ez nekünk kapóra jött, hiszen így „frissen” már a másnapi híradóban láthatjuk riportunkat. Felvevőgéppel, akkumulátorokkal, nyersanyaggal, jegyzettömbbel vágtam neki az útnak kolléganőmmel, Vecsey Marietta operatőrrel, aki azóta is a TV Híradó legjobb munkatársai közé tartozik. A Blaha Lujza téren, a Népszabadság-székház előtt volt a megbeszélt randevúnk, a Fradit szállító tórsasgépkocslval. Még állt a régi Nemzeti Színház, az előtte levő kis téren gyülekeztek a játékosok. Sorban érkeztek: Dalnoki Jenő, Vile- zsál, Mátrai, Fenyvesi, az együtt érkező Rákosi és Albert, meg a többiek. Beállt a klub autóbusza is, felpakoltunk és indulás. A buszban élénk társalgás folyt. A Vasas nyugat-európai portyája volt a fő téma: a piros-kékek azokban a napokban portyáztak, amit a szakmai szempontok miatt erősen kifogásoltak, mondván, hogy ezzel az idény kezdete előtti alapozást, rendszeres edzést mulasztják el. Rákosi elismerően szólt a televízióról: lám, nem a nyugati utat, hanem a vidéki edzőmérkőzést propagálja a készülő filmriporttal. Igazán elégedett voltam magammal, ilyen jó ügyet szolgálhatok ezzel az úttal... Megérkeztünk. A falu apraja-nagy- ja ott tolongott a helyi egyesület irodaépülete előtt, hogy közelről láthassa a híres Fradi-játéko6okat. Rendkívül szívélyes volt a fogadtatás. Bennünket televíziósokat, megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel vettek körül. A termelőszövetkezet és a falu vezetői váltig hangoztatták, mekkora megtiszteltetés, hogy a tévé képernyőjére kerülnek. Kora délután volt a meccs. Zsúfolásig megtelt a „nézőtér”: a pályát körülkerítő korlátok mögött szorongott az egész falu. öreg, fejkendős nénikék tapsoltak Albertaknak — jó témát adva filmkameránknak —, a 14 \
