Fradi-híradó (1970. szeptember)
Őket is meghallgatják egyszer? ÍGY TEVÉKENYKEDIK A KISZ-SZERVEZET Mindez akkor jutott eszünkbe, amikor Fogarasi Emíliával, az FTC KISZ-bizottságának titkárával az Üllői úti sporttelep felé tartottunk. A 35-ös autóbusz Kispest, a KISZ-tit- kár munkahelye felől csak úgy robogott. És mégsem volt elég gyors. Fogarasi Emília egyre csak az óráját nézte ... — „Randevúm” van. Mint minden nap... — magyarázta. — Hánykor? — Már nem is szoktuk megbeszélni ... Naponta csak azzal búcsúzunk: „Hát, akkor viszontlátásra holnap — munka után!” — Akkor miért siettetné még az autóbuszt? — Mert hatvanegy ember vár! Ennyi KISZ-tagunk van. És mind tele gonddal •— és munkakedvvel... A 35-ös megértő volt... De még szinte be sem léptünk a pálya kapuján, Fogarasi Emíliát máris körülvették a teké- zők: — Vége az edzésnek ... — Segítek a szekrény rendezésében ... — Mi megírjuk a meghívókat! — Mikor lesz megint olyan klassz gyárlátogatás, mint a múltkor, a Likőrgyárban? Felajánlások, kérdések. S jönnek, persze, mások is. Gondokkal ... És a KISZ-bizottság vezetői nekik adnak elsőséget. Meghallgatják őket, segítenek — közös töprengéssel,- megértéssel. Emberi szóval. És tettekkel! Kapcsolatok Bakos András birkózó mindig úgy lép a KISZ-esek „társbérleti” (vagy „albérleti”?) szobájába, mintha haza menne. S valóban: szinte szülői gondoskodásban van része. Néhány éve a KlSZ-bizottsá- giak beszélték rá, hogy tanuljon. András ma már nagyon hálás az egykori beszélgetésekért. Most végezte a gépipari technikum harmadik osztályát.. De az emberekkel való kapcsolatot — a meghallgatás és a segítség, a viszontkérés és a viszontsegítség folytonos emberi hálózatát — jól jellemzi egy másik birkózó, Giczy Jenő lakásügye is. Három éve elkísérték a KISZ kerületi bizottságához. Tervrajzot és jelentkezési lapot nyomtak a kezébe. S Jenő most már hamarosan beköltözhet pesterzsébeti otthonába. Vannak azonban másféle kapcsolataik is. Méghozzá kitűnőek, mint például Balázs László párttitkárral — akivel már-már mosolyokkal és félmondatokkal is megértik egymást, s akihez nem mennek hiába segítségért... „Elveszett” szakosztályok Általában nem kilincselnek sokat, sem a klub elnöksége, sem az MSZMP-bizottság ajtajánál ... — önállóan működő közösség a mienk — mondják a KISZ-esek. — Rendszeresen tartjuk taggyűléseinket és az összejöveteleket, találkozunk szinte mindennap... Mi, fiatalok, egymás között intézünk el mindent. Belső ,bázisokra” támaszkodnak. Bánki Anikóék, Csapó Katalinék, vagyis az úszók lelkesedésére... A tekézőkére — Bartha Ágnesre vagy például a kultúrosra, Horváth Józsefre, aki mostanában egy tsz-szel vagy egy állami gazdasággal kíván kapcsolatot kiépíteni, hogy ótt dolgozhassanak a fiatalok társadalmi munkában ... De támaszkodhatnak a régi atlétákra, akik -ugyan ma már testületileg a Ganz-MÁVAG mezét öltik magukra, de Lengyel Lajos például első lett az FTC-HIRADÖ terjesztésének „versenyében”. Molnár Andor is jó tárna- zepette is volt energiája arra, szűk: a válogatott kormányos- hogy az evezősök körében tíz nak, az intenzív edzések kö- új KISZ-tagot toborozzon. A jövő szava? Amikor a KISZ-esek azt mondják: „önállóan működünk”, ennek van olyan árnyalata is, hogy elzártan, magányosan ... A fiatalok szervezetének az FTC-ben — akárcsak sok más nagy egyesületben — nincs meg a kellő rangja. Pedig csakis ez a szervezet él együtt az ifjúság valamennyi gondjával, vágyával, ábrándjával... Szeretnék, ha őket is „meghallgatnák” egyszer! Szeretnének szót váltani az emberekkel, az egyesület és a szakosztályok vezetőivel is. Szeretnének igazán segíteni az ifjak nevelésében, hogy ne legyenek a zöld-fehér sportolókkal erkölcsi gondok! Ha felépül az új klubház, helyet kapnak abban a KISZ- esek is. Ifjúsági klub létrehozását és sok más jó ötlet megvalósítását tervezik. Mert számukra a jövő szava nemcsak beszélgetéseket, szavakat jelent. Hanem tetteket is! Szeretnének találkozni az egyesület minden fiatal sportolójával. Eddig az csak a pályabontás társadalmi munkájának idején sikerült. Most olyan találkozásokról álmodoznak, amikor együtt — építenek! Nemcsak falakat, hanem gondolkodásmódot, klubszeretet ... Igazi közösséget! (SZÉK—I) Mariska és a vének Közvetlenül lefekvés előtt elfogyasztottam két tányér hideg töltöttkáposzlát kenyér nélkül. Ennek köszönhetem a a kövekező történetet. A lázálomnak négy főszereplője volt. A megjelenés sorrendjében: Lefkovics, a szakosztályvezető, Karthauzi, a főedző, Mariska, a menő és Prüntyő, a mazsola. A négy főszereplő között a következő kapcsolat alakult ki: Lefkovics és Karthauzi utálta Mariskát és imádta Priintyöt. Mariskát azért utálták, mert a versenyeken mindig laposra verte Prüntyőt. Prüntyő iránti imádatuk viszont differenciáltabb volt. Lefkovics azért imádta Prüntyőt, mert a sors kifürkészhetetlen akaratából a saját lánya volt. Karthauzi meg azért, mert gyengéd szálak fűzték Prüntyő édes jó anyukájához. Miért, egy lázálomban ilyesmi is megeshet. Mármost Lefkovics és Karthauzi Mariska iránti utálata nem merült ám ki holmi passzív viszolygásban. Rettenetesen téved, aki azt hiszi, hogy Lefkovics és Karthauzi visszaköszönés helyett egyszerűen kiköpött Mariska lába előtt és ez volt minden. Szó sincs róla. Lefkovics is, Karthauzi is buzgó, szorgalmas ember volt és valósággal versengtek egymással abban, hogyan pofozhatnák Mariska lelki világát, kedélyállapotát a bányabéka színvonalára. Lefkovics kedvenc figurája az volt, hogy hajnali háromkor felhívta Mariskát telefonon. Befogta az orrát és elváltoztatott hangon az mondta: — Itt a titokzatos Fekete Kéz. Vigyázz piszok, meri figyelünk. Azzal letette a kagylót. Karthauzi egyszerűbb lélek volt, ő szakmai vonalon kísérletezett. Az edzésen ötliteres uborkásüveget húzott Mariska fejére, cukorspárgával elkötötte a nyakát és így vezényelt három órán át légzőgyakorlatokat a menőnek. A cél világos volt: úgy gondolták Mariska előbb-utóbb csak-csak bedobja a törölközőt és akkor Prüntyő esetleg megnyerheti a Nagy Világserleget. A dolog aztán egy kicsit másképpen alakult. Prüntyő az előfutamban kiesett mint egy tejfog, Mariska viszont úgy nyerte a döntőt, mint ide Lacháza. Nagy ünneplés következett, s az újságírók Lef- kovicsot és Karthauzit is elhalmozták jóindulatukkal. — Istenkém — riszálta magát a példásan szerény Karthauzi — az ember ugyebár igyekszik... Lefkovics letörölte könnyeit és széles, nagy férfimozdulattal nyújtotta kezét Karthauzi felé. — Gratulálok Rezső — kiáltotta. — Jól dolgoztunk. A felvétel aztán a világ valamennyi számottevő lapjában megjelent. A lázálom e pontján nyöszörögve fordultam a másik oldalamra. De azóta sem ébredtem fel. (peterdi) 6 Délutáni randevú Rohanó világban élünk. Ezzel a megállapítással, persze, -- jól tudjuk — senkinek nem mondtunk újat. Mert ki ne hallotta volna már a sóhajt vagy a „kerek perec” kijelentést: — Ugyan kérem! Elég nekem a magam baja! Mi közöm van másokéhoz? Nem mondom, sajnálom az illetőt, de mit tehetek én? S ki ne érezte volna már, hogy gondjával magára marad. Hiába várt segítséget vagy a legkevesebbet: megértő emberi szót... Rohanó világban élünk. Az emberek is rohannak és sokszor nem veszik észre, mi történik az ő útjuktól jobbra és balra. Nem veszik észre társukat és annak gondjait...
