Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)

IV. Plébániák jelentik

Mindenekelőtt ezúton is hálát adok a Jóistennek és a Boldogságos Szűz Máriának, hogy a nehéz három hónapon át éreztük érdemtelenül is az Isten hathatós s oltalmazó kegyelmét, minek következtében híveim hitéletében kár nem esett, sőt a szenvedés közelebb hozta őket az Úr Jézushoz. Egy feladat lebeg az egyházközség Vezetősége előtt, hogy a kapott kegyelme­ket gyarapíthassuk a hármas cél: Isten, Haza és Egyházközségünk javára. 1944. december 8-ára a harcok tüze átcsapott Tabajd község területére is. Egyházközsé­günk lelkeit több másvallásúval együtt buzgó imádságra hívta a Szeplőtelen Fogantatás Szentmiséjét hirdető harangok szava. Szentmise alatt a német tankok zúgása és fölöttünk fo­lyó légiharcok csatazaja vetélkedett a templom imádságával és Isten felé törő énekével, s a lelkekből bizalommal tört fel a könyörgés: „Most segíts meg, Mária...” Bíztunk, de mégis fél­tünk, hisz tudtuk, hogy olyan megpróbáltatás előtt állunk, mely még nem fordult elő életünk­ben. Csak azért könyörögtünk, hogy erőssek [sic!] legyünk hitünkben. A szemek könnyel teltek meg, hisz mindnyájan éreztük, hogy bűnösök vagyunk. Szinte elbúcsúztunk egymás­tól. Pap a híveitől és ők tőlem. A búcsúzást, de egyben együvé tartozást és egymásért való fe­lelősségünket megpecsételték a csöndes könnyek, melyek ott csillogtak mindnyájunk szemébe[n]. Asszonyok, leányok oltalmat esdeklően kérték a Szeplőtelen segítségét, hisz tudták, hogy a megpróbáltatás nagyobb terhe az ő vállukat fogja nyomni. Elmélkedésünk­ben számot adtunk sáfárkodásainkról és megfogadtuk, hogy Tabajdon a Szeplőtelen Fogan­tatás dogmáját átvisszük az életbe is. Lelkiekben gazdag volt ez a szentmise és sokan már jóval később elmondották, hogy a bajokban s veszélyekben mily sokszor csengtek újra báto­rítólag, biztatólag a szavak, imádságok, melyek ott, 8-án a lelkűkben megfogamzottak. Szorongó két hét következett. A front előttünk állt tizenöt kilométerre. Idegölő két hét. Me­neküljünk vagy maradjunk? - Isten velünk, hát maradunk! Híveim féltettek és kérték, hogy menjek. Kedves és felejthetetlen volt ez a lelki megnyilatkozás tőlük, hisz a pap iránti szere­tet, aggódás váltotta ki bennük ezen óhajukat. Mosolyogva figyelmeztettem őket a nyolca­­dik[a]i szentmise elmélkedésének szavaira, hogy maradok. A másik rész félt, hogy hátha elmegyek, és kértek, hogy ne hagyjam el őket. Az előbbiek a papot, ők is ezt látták. Őket is megnyugtattam. Kicsike kis Egyházközség. Mindössze háromszázegynehány lélek. Ó, ha ez az egymásért való aggódás mindvégig megmaradna köztünk! - Ha mindig így féltenék és mindig így óhajtanák a papot! - A lelkipásztort! December 23-án a falu nagy része kiköltözött a présházakba. Féltünk a légicsatáktól és a belövésektől. Tőlünk a front már csak 6-7 km-re volt. A faluban maradt asszonyoknak, leá­nyoknak és gyermekeknek menedéket adott Moharos József hatalmas és erős pincéje. Cc. 70-en jöttek itt össze. Kértek az ott tartózkodók, hogy legyek velük. Lementem. Itt három hé­ten keresztül az izgalmak legmagasabb fokát éltük át. 23-án reggel fél kilenckor a németek felrobbantották a község közepén lévő hidat, minek következtében az ott lévő házak siral­mas látványt nyújtottak, mikor feljöttünk a pincéből. Lelkünkre nehezedett a néma csönd. Sehol egy puskalövés, sehol egy katona és a házak kormos, szaggatott ruhában. Szomorú lát­vány volt számunkra. El is felejtettük, hogy máshol a háború nagyobb pusztítást vitt véghez. A természet is növelte ezt a kontrasztot. Az ég szürkés-fehér felhői kissé szétnyíltak, nap szór­ta gyenge, de fényes sugarait, miközben igen apró kis hószentecskék hullottak alá sűrűén és csillogóan. Mintha a Jóisten mosolygott volna ránk, jelezve, hogy szenvedés vár ránk, de Ő velünk lesz! - Szorongó lélekkel vonultunk pincénkbe. Anyagi kár most már az Egyházközsé­get is érte, mivel a robbantás következtében a templomunk tetőzete kissé megemelkedett és megrongálódott, ablakai kitörtek. Ugyancsak kihullott az iskolánk ablaküvege. A nap csöndben, de aggodalommal telt el. A németek elmentek, de az oroszok még nem jöt­tek. Délután (december 23.) fél négy órakor megjelentek az oroszok első csapattagjai. Ki­mentünk és fogadtuk őket. Magam rögvest kisiettem a hegyre, hogy megvigyem a hírt az oroszoknak Tabajdra való érkezéséről. Kisült, hogy kint már az éj folyamán ott voltak, illetve 266

Next

/
Thumbnails
Contents