Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
I. Dr. Németh László püspöki könyvtáros visszaemlékezése
szegény a templom tornya alatt lévő óvóhelyen egy tányérral az ölében üldögélt és az ebédjét fogyasztotta, szinte síró hangon panaszolta, hogy a többiek elmenekültek. A folyosókon bátorságot az üvegből merítő parasztok randalíroztak, lakmároztak, asszonyaik jó ebédet főztek, nem akartak éhesen átmenni a másvilágra. Nagyon szívesen megajánlották, hogy segítenek a püspöki óvóhelyen szűkölködőkön. Visszarohantam a püspökségre, majd 5-6 embert összeszedve újból megtettük az előbbi utat. Akkor vettem észre, hogy ég a ciszterci templom tetőzete. Ezekben a napokban történt, hogy egy belövés következtében szokatlan erővel megremegett a palota. Egy lövedék a nagykönyvtár északi ablakdeszkája és a fal között csapódott be, de szerencsére nem robbant fel. De arra elég volt, hogy a könyvtár itt elhelyezett aprónyomtatványainak értékes részét szinte megsemmisítse. Március 21-én estére nagy csend lett. Még az a félelmetes hangszer is elhallgatott, ami akkori megítélésünk szerint a várfal mellett volt elhelyezve, és mielőtt hatalmas detonációval lövedéke felrobbant volna, olyan nyekergő hangot adott, mint valami olajozatlan, ócska gép. Állítólag Sztalin-orgona volt. Felmerészkedtünk a pincéből és a térre néző kamra ablakon kikukucskáltunk. Hamarosan hallottuk a hangos kiáltozást: „Sztoj!” Bármennyire rettegtünk is, felsóhajtottunk:- Vége a pokolnak! A portára siettünk, várni kellett a „vendégeket”. Hamarosan jöttek is, de tovább is álltak. Bergendyjános elküldött lefeküdni azzal, hogy ő majd őrködik a kapunál, én álljak helyt holnap. Most már csak ketten voltunk! Bejczy kinnrekedt a városból Veszprémben, püspök atyától jövet Sopronból, Neményi a Vasútvidéken rejtőzködik, Fülöp Ferenc fogságban. Elmentem tehát pincei vackomba. Reggel időben felébredtem! Hosszú idő óta nem aludtam ilyen jót. Hamar felöltözködtem és az udvarra siettem. Rettenetes látvány tárult a szemem elé. A palota tetőzete szinte romban. Az udvaron halomban a törött cserép, az épület mellett szanaszét heverő szarufák, bombák által csonkolt, lombjuktól megfosztott fák. Az óvóhelyi konyhából a pince ablakon kivezető füstcsövet akartam elbarikádozni az omladék fadarabokkal, rongált bádoglemezekkel abban a reményben, hogy most is sikerül az óvóhelynek ezt a részét eltitkolnunk a randalírozó oroszok elől, mint az első megszállás hónapján keresztül. Ez 6-1/2 7 óra tájban lehetett. Bergendy ekkor igyekezett a kapu alól az udvaron keresztül az istálló felé. Megkérdeztem, hogy mi volt az éjszaka. Azt felelte, hogy nyugodtan telt el, este bejött két orosz tiszt a portára, ott lepihentek és a többi betolakodó orosznak kitették a szűrét. Arra a kérdésemre, hogy mikor váltsam fel a portán, azt felelte, hogy most misézzem, azután menjek őrködni, mert ő misézni szeretne és azután lepihenni. Ekkor láttam Bergendyt utoljára élve. Alig lépett vissza a kapu alá Bergendy, mielőtt lementem volna a pincekápolnába, jajveszékelve az öreg Dubovszky néni futott hozzám:- Istenem, megölik, megölik!- Kit ölnek meg?- A férjemet!-Kik?- Az oroszok!-Hol?- A kapu alatt. Futva siettem a kapu alá. Abban a pillanatban az irodák felől a lengő ajtón át három fiatal orosz lépett ki. Én télikabátban voltam, természetesen reverendában és - ahogy az óvóhelyen megszoktuk - birétum a fejemen. Megemeltem, hogy köszönjek nekik. Abban a pillanatban üvöltve „egy szíwel-lélekkel” rám rontottak, ütni, verni, rugdosni kezdtek. Én persze hátrálni kezdtem előlük, ki az udvar felé. Szegény öreg néni sikoltozni kezdett:- Most meg az ő halálának is én leszek az oka! 21
