Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
IV. Plébániák jelentik
rendeltük, hogy erélyesen tiltakozzunk a kiürítés ellen. Hivatkoztunk arra, hogy amikor sokkal nagyobb volt a veszély, mint most, kényszerkiürítésről szó sem volt, sőt még a katonaság is itt hagyott bennünket. Amikor azt láttuk, hogy nem tágítanak, felajánlottuk meglevő gabonakészletünket, állatállományunkat és mindent, amire a német katonaságnak szüksége van, mert tudtuk, hogy nekik inkább ez kell, és nem a lakosság. Csupán azt kértük, hogy a lakosságot hagyják békében. Az ajánlatot nem fogadták el, mi pedig kijelentettük, hogy a községet semmi körülmények között nem fogjuk elhagyni. A lakosság nagy része - néhány állattal, és amit kocsira tudott rakni - a szomszéd községekbe menekült. A jegyző, tanító szintén Kisgyónba vitte ingóságait és családjukat is kiszállították, csupán a férfiak maradtak itthon. A harmadik napon reggel 50 tehergépkocsi jelent meg a faluban, hogy a kiürítést végrehajtsák. Amikor ezt megláttuk, azonnal futárokat küldtünk szét a faluba, hogy a lakosság meneküljön, mert a gyermekeket az egyik háznál már erőszakkal felrakták a kocsira. A lakosság hanyatt-homlok menekült kerteken keresztül az erdőbe, s egy óra múlva csak egy-egy öreg asszonyt vagy férfit lehetett találni az egyes házakban. Ez azalatt történt, míg a kocsikkal érkezett katonaság a korcsmában reggelizett. Amikor munkához akartak látni, észrevették, hogy üres a falu. Ekkor az egyik tiszt, aki a kiürítést vezette volna, leküldött egy katonát hozzám azzal az üzenettel, hogy menjek fel hozzá. Én pedig visszaüzentem, hogy ha megbeszélni valója van velem, megtalál a plébánián. Éppen a templomba akartam átmenni, amikor jött. Az utcán gorombán megtámadott, s azzal vádolt, hogy én csináltam a propagandát a kiürítés ellen. Amint vitatkoztunk, arra jött az itt állomásozó lovas alakulat parancsnoka, egy alezredes, leszállt a kocsijáról és odajött. Ő is a legnagyobb csodálkozását fejezte ki afölött, hogy a kiürítést éppen most szorgalmazzák, s megnyugtatta az SS tisztet, hogy ezzel kapcsolatban itt komoly nehézségekre talál. Ennek azonban nem a lelkész az oka, akit felelőssé akar tenni az esetleges nehézségekért, hanem maga az otthonát és vagyonát védő nép. A jóindulatú alezredes határozott fellépésének köszönjük, hogy a kényszerkiürítés nem történt meg. Amikor a kiürítéssel megbízott katonaság látta, hogy a lakosság nem jön elő, megelégedett azzal, hogy az 50 teherkocsit megrakta gabonával, állatokkal stb. és a kifosztott lakosságot megkímélte az elhurcolástól. Az emberek lassankint visszatértek otthonukba, és a német katonák részéről örökös zaklatásnak kitéve várták a további fejleményeket. Guttamási helyzete jobb volt, mert hosszú időn át nem volt katonasága, és csak az utolsó időkben történtek az isztiméri esetekhez hasonló kilengések. Ott a kiürítést sem szorgalmazták, és a lakosságot sem fosztották ki annyira, mint Isztiméren. Orosz megszállás: Utolsónak újabb SS alakulat érkezett Isztimérre. Egyedüli gondjuk és elfoglaltságuk a katonáknak az evés-ivás és gorombáskodás volt. Sok nőt is hoztak magukkal, és ezek társaságában mulatoztak éjjel és nappal. Ha más katonai alakulat érkezett a községbe, azokat pár nap múlva elűzték. Március első napjaiban már sejteni lehetett a viselkedésükből is, hogy a harctéri helyzet nem a legkedvezőbb. A lakosságot kihajtották sáncokat ásni és tankakadályokat építeni. Ők maguk pedig állandó készenlétben álltak. Éjjel többször riasztották őket. Feketevasárnap reggel érte a falut az első nagy orosz géppuska-támadás. Sok német autó elpusztult, több ház leégett. A szentmisén alig voltak néhányan, mert a támadás gyakran megismétlődött. A déli órákban már Fehérvárcsurgóról hozták a magyar sebesülteket, s tőlük hallottam, hogy az oroszok elérték a kastélyt. D. u. ismét erős támadás érte a falut, és megindult a nagy visszavonulás. Ugyanakkor frisfs] csapatokat vetettek be, s a katonák iparkodtak megnyugtatni bennünket, hogy nincs semmi veszély. Este a plébánián beszállásolt tisztek elmentek, de helyükbe már itt voltak mások. 9 órakor az oroszok betörtek Tamásiba. Hogy mennyire váratlanul érte a németeket a támadás világosan mutatja az a tény, hogy 166
