Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
IV. Plébániák jelentik
a Guttamásiban állmásozó német katonák egyik része nyugodtan készítette a vacsorát, mások teáztak, mások pedig már lefeküdtek. Az oroszok ablakon keresztül lőttek a teázó németekre, akik ajtón, ablakon keresztül próbáltak menekülni, de már késő volt. Ahány német katona volt beszállásolva az egyes házakban, annyinak a holttestét találták meg reggel kiterítve az udvarban. Az éjtszaka folyamán súlyos harcok dúltak, s a község négyszer cserélt gazdát. Közvetlen a község határában több mint 340 elesett katona holttestét szedték össze. 1945. márc. 19-én hajnalban a német gépkocsik lángolva futottak be Isztimérre Guttamásiból. Anémetekmég megkísérelték tartani a frontot, de hiába volt minden erőfeszítésük. Reggel 6 órától kezdve az ellenség állandóan lőtte Isztimért, s 9 óra tájban átkaroló mozdulattal betörtek a faluba. Heves utcai harcok fejlődtek ki. A távbeszélő készüléket a plébánia folyosóján állították fel a németek, s ezért ezt a részt nagyon erősen lőtték. Az egész épület tele volt német katonával, két szobát pedig súlyos sebesültek részére foglaltak le. Nővéreimet leküldtem a pincébe, amely már megtelt guttamási és isztiméri menekültekkel, akik az aknazápor miatt már nem tudtak továbbmenni. Magam az épületben maradtam mindaddig, míg a templom157 két aknát nem kapott, s a lakásban való tartózkodás lehetetlenné vált. A pincében tartózkodtam, s valamennyien imádkoztunk. Egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a templom felől erős zuhogás hallatszik. Amikor felmentem, láttam, hogy egy német katona fejszével veri a sekrestye ajtaját, és be akar menni a templomba. Kétszer kellett odamennem, s veszekednem vele, míg végre elment onnan. Utána nemsokára, - fél 9 óra tájban - hangos kiáltozás, jajgatás és erős puskaropogás hallatszott a plébánia udvarán. Tudtuk, hogy itt van az orosz. Amikor a lövések elhallgattak, feljöttem a lakásba körülnézni. Az irodát feltörve találtam, s tele volt német katonai felszereléssel. Ezeket hamarosan kidobáltam az udvarra. A folyosón három súlyosan sebesült német katona feküdt, akiket bajtársaik már nem tudtak magukkal vinni. Az utcán már orosz katonák j ártak föl-alá. Hárman bejöttek a plébániára is, [...] német katonákat kerestek. Nem titkolhattam el, hogy három sebesült fekszik a folyosón. Amikor azonban látták, hogy már alig van bennük élet, nem bántották őket, hanem elmondhatták társaiknak, mert ettől kezdve a kora délutáni órákig állandóan jöttek oda kisebb-nagyobb csoportokban, hogy kínozzák őket. Mindig gorombább alakok jelentek meg a házban. Én mindannyiszor odaálltam melléjük gondolván, hogy akkor nem bántják őket. Kezdetben nem is bántották, hanem csak kikutatták zsebeiket, kiabáltak velük és agyonlövéssel fenyegették [őket]. Később azonban már rugdosták is őket. Egyik közülük közben meghalt. Utolsónak egy háromtagú csoport kereste fel a haldoklókat. Ezek már annyira gorombán viselkedtek velük, hogy nem tudtam nézni. Kimentem a folyosóra, mely már az udvaron van, s alig értem ki, eldördültek bent a fegyverek. Mindkettőt agyonlőtték. A plébániára betérő katonák kivétel nélkül valamennyien fosztogattak is. A jelenlétemben szórtak szét mindent, s vitték el azt, ami nekik megtetszett. Ha kértem őket, hogy ezt vagy azt ne bántsák, azonnal fegyvert fogtak rám. Az élelmiszer és minden értékesebb tárgy, ami a lakásban található volt, eltűnt. A plébániát minden gorombaságuk ellenére sem hagytam el. Ugyanazon a napon (márc. 19-én) d. u. a németek ellentámadásba mentek át, s ekkor megkezdődött az oroszok kegyetlenkedése. Engem már a délelőtt folyamán is a falhoz állítottak egyszer, mert nem tudtam nekik karkötős órát adni, és csak az egyik jobbindulatú orosz katonának köszönhetem, hogy kiszabadultam kezükből. D. u. a királyszállási erdő felől nagyon erős aknatüzet zúdítottak a németek a falura. Újból a pincébe kellett mennem. Egyszercsak ugyanaz az orosz katona, aki délelőtt órát követelt tőlem, megjelent a pince ajtajában és nyerget kért tőlem. Nem akarta elhinni, hogy nem tudok adni, mert nincs. Nem engedett visszamenni a pincébe, hanem addig tartott ott az udvaron, míg egy orosz katona nem jött arra, akivel minden valószínűség szerint már előre megegyezett abban, hogy engem kivégez, 157 Helyesen: plébániaépület. 167
