Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)

IV. Plébániák jelentik

1944 dec. 4-én aTodt szervezet vette a sátorfáját és összeszedve az állatok nagy részét, va­lamint egyéb ingóságokat visszavonultak. Dobrovszky intéző már megelőzőleg nagy állatki­ürítést végzett, és ezen a napon szintén eltávozott néhány meghitt emberével. Hámori tanító dec. 5-én ment el, miközben nagy szóváltásom volt vele. Dec. 6-án este jöttek be az oroszok a puszta területére. 2-3 órás heves harc után elfogták a körülzárt 150 német katonát. Másnap 3 órai szabad zsákmányolás volt. Sajnos a front a mű­­útnál (kb. 12 km. táv.) két hétre megakadt, és erős orosz megszállás alatt voltunk. A lelkészla­kást generális részére foglalták le, de egy szobát meghagytak a lelkész és hozzátartozói részére. Ezidőben a templom és a lelkészlak sértetlenül állt. Csak a templom felszerelése (zászlók, orgona, padok, szobrok) szenvedett nagyobb megrongáltatást. Az egyházi ruhák legnagyobb részét ekkor még sikerült megmenteni. Mint pap az oroszok részéről nem tapasz­taltam sem szimpátiát, sem kimondott ellenszenvet. Istentiszteleti cselekményeket (még ka­rácsonykor sem) a front közelsége miatt nem tudtam végezni. Karácsony után a front tovább húzódott, s mi örömteli szívvel húztuk meg a harangokat, és újévkor szentmisét tartottunk. Túl vagyunk a veszélyen - gondoltuk - pedig csak ezután jött a fekete leves. Januárban a német SS-ek ellentámadásukkal Budapest visszafoglalására indultak, s ami eddig épségben volt, teljesen elpusztult, vagy legalább is nagyon megrongálódott. Némelyik pusztára rá sem lehet ismerni. Aknák és gránátok százai hullottak és vertek mindent széjjel. Sajnos elsősorban a templomot és plébániát, melyek a puszta szélén leginkább ki voltak téve a harcnak. Sok civil áldozata is lett ennek az oktalan próbálkozásnak, gyermekek, felnőttek egyaránt. Százával hevertek a döglött lovak és az elesett katonák holttestei. A németek előre­nyomulása Ercsi előtt, Göböljárástól 3 km-nyire elakadt. Az elvetemült németek most már nyíltan fosztogattak és gyújtogattak. Január 24-étől febr. 2-ig a puszta hétszer cserélt gazdát. Febr. 1.: jómagam édesanyámmal és két húgommal a szomszéd intézőlakás pincéjében ta­nyáztam, másokkal egyetemben. Eledelünk száraz kenyér volt, italunk a hó. A lelkészlak egyik szobájában édesapám a két ágyban fekvő öregszülővel a legnagyobb tűzben is állandó­an fenntartózkodott, bár a gránát még a szobának a falát is átütötte. „Es war schrecklich”144 - mondta társainak egy halálfejes SS. Én azért mindennap - kihasználva a pillanatnyi harci szünetet - átnéztem hozzájuk. E napon is így tettem. Átmentem és megnéztem az öregeket, de már ekkor nagy volt a harci zaj. Ablakoknál golyószóróval, puskával lövöldöző német ka­tonák. A lakás nagyon szomorú képet nyújtott. Teteje nem volt, ajtók, ablakrámák, padlók el­tüzelve. Egyszercsak a németek elhagyva a lakot, a templom irányában elszaladtak, én meg visszamentem az intézőlakba, bár a golyók ugyancsak süvítettek a fejem fölött. Végül is ha­son csúszva másztam oda. Belépve a folyosóra - máj d hanyatt vágódtam - tele volt orosz ka­tonákkal. Körülvettek:- Ki vagyok? Honnét jövök? - mondom. - Van-e ott német?- Volt, de most nincs.- Ha nem mondasz igazat, agyonlövünk. - Lemegyek a pincébe, az a hír fogad, hogy a szám­tartó lakását kimenetelük előtt felgyújtották a németek. Próbáljuk megmenteni! - indítvá­nyoztam, de nem nagy visszhangra talált javaslatom. Azért felmentünk ketten-hárman. Víz nem volt, vödrökben, lavórban hordták a havat, én meg dörzsöltem a tüzes gerendákat. Ta­lán sikerült is volna tervem, de mindenki eltűnt mellőlem. A németek ugyanis megint ellen­­támadásba kezdtek. Pokoli lárma, gránát, akna, ezernyi golyó (a hóban hanyattfekve a ház előtt figyeltem az akciót), s egy fél óra leforgása alatt a németek (mintegy húszán, 3 tankkal) megint bent voltak. Másnap kora hajnalban aztán csendben végleg eltávoztak. Az oroszok is­mét bejöttek: II. 2. 144 Szörnyű volt - német. 154

Next

/
Thumbnails
Contents