Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)

IV. Plébániák jelentik

don bocsátják még Ercsiben, de az ígéret nem teljesedett. Másnap reggelre elvitték. Akiket vele vittek, azok pár hét múlva haza jöttek. Ő nem! Állítólag Oroszország-i szereplése miatt vádolták, és tartják fogva. Olyan híre is jött, hogy halálra ítélték.

Zárda-iskola: Az áttörés alkalmával aknáktól, később pedig német bombázásoktól igen sokat szenvedett. Tetőzet nagy része, ablakok, ajtók tokostól tönkrementek. Egy német légiakna hosszú ideig padláson feküdt. Szerencséje az épületnek az volt, hogy az oroszok végig kórháznak használták. Robottal csináltatták meg tetőzetét, ablakait. Igaz, csak annyit is ért a munka... Végeredményben mégiscsak használhatóvá tették. Míg egyik oldalon így a pusztulást némileg rendbe hozták, a másik oldalon pedig ők pusztítottak nagy értékeket. Feltüzelték az egész deszkakerítést, iskolaszekrényeket, körülbelül egy osztályra való padot. Felszerelésben, kályhákban szintén nagy a kár. Azért csak mégis a kórházaknak lehet köszönni, hogy más alakulatok talán nagyobb pusztításaitól a zárda mégis annyira megmenekült, hogy március első felében itt kezdték meg a tanítást az összes ercsi iskolák. Fiú elemi, községi elemi, és polgári iskola is itt kapott otthont, mert saját épületeik teljesen használhatatlan állapotban voltak. Mikor már az idő annyira javult, hogy az ablaktalan termekben is elviselhető volt, a polgári hazaköltözött, a községi elemi azonban megmaradt egész a vizsgákig vendégnek.

Szerzetes tanítónők: Radies M. Remigiana, Linter M. Vitusa, Nagy M. Almira, Bán M. Eufémia, Tóth Orentina, tanítónők. Jakab M. Digna, Sebestyén M. Alodia óvónők, Cseh M. Elina szakácsnő és Wlasits M. Amábilis főnöknő voltak a zárda lakói a háború alatt. Nem menekültek el az oroszok elől, példát akartak adni a népnek is, meg hűségben akartak megmaradni a házukhoz is. Pedig nem ígérkezett más fegyver számukra, mint az önmegtagadással támogatott ima, és bizalom Isten oltalmában. És nem csalódtak. Kezdetben a polgári iskolai kórházba rendelték fel őket robotba. A legalacsonyabb munkákat kellett végezniük. Felmostak, a betegeket mosdatták és etették. De annyi lélekkel végezték munkájukat, hogy az orosz személyzettel ellentétben, mind a betegek, mind az orvosok rögtön megszerették és tiszteletben tartották őket. Pár hét múlva már a zárda kórházban tartotta vissza őket az itteni kórházparancsnok. Ettől kezdve már a biztonság volt nehéz munkájuk jutalma, hogy nem kellett zaklatástól rettegniük, mert a kórház-őrség visszatartotta a monaskáktól a részeg zabrálókat, és harisnya-vadászokat egyaránt. Már a bombázások idején pár nappal az áttörés előtt a pincébe költözött le egészen pár család és vagy 15 lány húzódott hozzájuk védelmet keresve. Volt néhány, kiket apáca ruhába öltöztettek. Az áttörés utáni nap már betörték a zárda kapuját, az összes iskolák és szobák ajtait, kofferokat, szekrényeket felforgattak, de szinte semmit sem vittek el. Végre rátaláltak a pincére is. De a sablonos kérdések után „Van-e német, van-e puska?” békén hagyták őket. A következő napokban már egy nővér állandóan a porta mellett őrködött. Ha jöttek, fogadta őket. Végigvezette a házon, megmutogatta nekik barátságos képpel, és rendesen elmentek... Éjjel Zalavári Árpád községi írnok - aki családjával a zárdában keresett menedéket - védelmezte őket. Két hét múlva pedig az Esperes-plébános vette át az oltalmazó szerepét, aki az egész 4 hónapi idő alatt megosztotta a nővérekkel a pincei életet és tetveskedést, ami az orosz ajándék volt a nővérek kórházmunkájáért. Voltak kritikus órák, éjjeli látogatások. Egyszer el is hurcoltatott egy kozák kapitány 3 nővért esti krumplipucolásra, de ők is pár perc múlva baj nélkül haza kerültek. Szinte kézzelfogható volt a zárdán a házszentelés, lakóin pedig a fogadalom kegyelme, amivel Isten megvédelmezte övéit a vadakkal szemben. Mikor bejöttek, vagy elmúlt vadságuk és jó emberek lettek, vagy elmúlt és megváltozott a szándékuk, amivel ide beléptek, vagy nem volt hozzá bátorságuk. A nővéreknek pedig általában megadta azt a kedves szíves modort és bátorságot velük szemben, amire csak szintén emberséges, kedves viselkedéssel válaszolhattak nekik. Emlékük rossz álom marad, a vett kegyelmek azonban szintén felejthetetlenek, egész életünk legyen érte hála Isten Atyánknak.

140