Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
IV. Plébániák jelentik
Tanítás: Amint már említettem, itt folyt márc. 5-től júl. 9-ig, a vizsgákig fennakadás nélkül. Mikor a kórházak a front előre tolódása idején szintén előre mentek, a községi kommandótól rögtön arra kértünk engedélyt, hogy az iskolákat megnyithassuk. Meg is kaptuk, és dicséretére legyen mondva az egymást követő parancsnokoknak, kérésünkre mindig megvédték a zárdát az átvonuló csapatok beszállásától. Kezdetben igen gyéren jöttek a gyerekek, féltek a szülők elengedni őket. Tele volt a falu és a házak is orosszal. Vad hírek is jártak, hogy elviszik őket az iskolából. Itt is, ott is ezt tették. Az V.-VIII. osztályos fiúk egyáltalán nem jöttek. Viselkedésüket azzal indokolták, hogy az iskolából el tudja vinni őket a ruszki robotra. Otthon, az utcán pedig eltudnak előle „lógni”. A nagy lányok pedig jöttek páran, és azért jöttek, mert otthon ki volnának téve a zaklatásnak. Az iskolában pedig biztonságban tudták őket a szülők. Nem is volt soha baj, robotból is mentesültek az iskolába járók, míg az otthon maradiakat hetes sáncmunkára is elvitték [,..]131. A legbátrabbak az óvodások voltak. Azok jöttek kezdettől fogva a legtöbben... És nekik volt igazuk. A tehetetlen gyenge gyermek a legnagyobb hatalom. Azzal még az orosz sem tudott mást tenni, csak szerethette. Ennek is állítok emléket. Egy fiatal kapitány pár napon keresztül egy kis magyar lányt hozott és kísért el az óvodából. Az ölébe ültette és dédelgette. A gyermek is nagyon szerette. Úgy látszott, náluk lakott. Egyik alkalommal a nővérek azt vették észre, hogy a három éves kicsi keresztvetésre tanítgatja, azt próbálgatja vele..., úgy ahogy a nővértől látta. Ki tudja, nem tanulta-e meg annyira, hogy otthon majd az ő kislányát is megtanítjará, hisz azt mondta: az jár az eszében, mikor ezt a kis magyart babusgatja. Talán ezek az apró dolgok eszközei lesznek Isten kezében megtérésüknek. Kultúrház: Az aknázások idején erős, jó pincéjét óvóhelynek rendeztük be. Sokszor zsúfolva volt a bombázások idején. Itt viselkedtek az oltalmat keresők a legszebben. Imával és nem fecsegéssel töltötték el az aggodalmak idejét. Az aknasérültek számára kötözőhelynek is ezt használták. Az aknáktól a tetőzet nagy károkat szenvedett. A ruszkik felfedezték az áttörés után rögtön elfalazott pincéjét, és elvitték onnan 13 hl. borunkat, kiszórták a bútorokat, eltüzelték színpadunkat, az ifjú és idős Crédósok könyvtárait. Itt említem meg, hogy az ifjú Crédó elvesztette 3 csónakját is. Söntésünkben sokáig lovaik álltak. Mihelyt kitakarodtak, úgy ahogy rögtön javításához fogtunk. Civil kórházat, később árvaházat rendeztünk ott be, és oda fogadtuk be a községi szegényházból kibombázott szegényeket is. Ezért anyagot és munkást a községtől kaptunk, és erre az épületünkre nem kellett magunknak költenünk. Majd 5 hónapon keresztül 150-en felül volt a sebesültek és betegek száma, akiket még a szomszéd községből is hoztak, maguk az oroszok is..., mert orvos nem volt, csak nálunk. Meggyógyult itt olyan törött lábú katona is, aki az orosz kórházakhoz felvettek, de nem kezeltek, és két hét után ide kerültek ki, és akkorra orvosunk észre vette, hogy a betegen a szoros nadrág volt a sín, ami az eltört csontjait összetartotta és szépen összeforrtak. Ápolók kongreganista lányok voltak, kiknek áldozatos munkájukért az volt a jutalmuk, hogy a kórházban menedéket találtak az orosz erőszakoskodások elől. Az árvaházba pedig összeszedtük azokat az elárvult gyermekeket, akiknek rendesen anyja aknától, orosztól elhalt, és addig tartottuk, míg vagy apja vissza nem jött, vagy rokonok el nem vitték, vagy örökbe adhattuk. Kosztolásukat a község adta. Most már csak a szegényház van két szoba és konyhával, előbbi két intézmény kihalt. Papok: Dömötör István esperes plébános, Halász Ervin káplán, és dr. Erdei Péter végzett teológus, hitoktató132, szintén itt és közös erővel győztük a háború megpróbáltatásait. Kezdettől azon az állásponton voltunk, hogy a hívek között a helyünk, nem menekülünk el, a híveket is erre kértük, biztattuk még szószékről is. Megakadályoztuk a leventék elhurcolását Németországba, azzal, hogy közöltük velük a kiadott parancsot, hogy tűnjenek el és ne jelent131 Felesleges szóismétlések kihagyva. 132 Valószínűleg pappá nem szentelték. Sem az 1943. évi, sem az 1947/48. évi országos névtár nem említi. 141
