Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
IV. Plébániák jelentik
egy sor van beüvegezve (saját költségemen). Templomunknak is csaknem valamennyi ablaka betört a légnyomásoktól, ez ma i[s] üvegezésre vár. Más külső sérülés nem történt. Csak a nagy harang (249) hiányzik, ezt leszerelték. Karácsonyra a front már 7 km-re közeledett. Fehérvár eleste a kritikus időszak, órákon keresztül vártuk a község elestét is. Szinte eltűnt az addig hangoskodó és erőszakoskodó német katonaság. Csak a fehérvári légvédelmi tüzérség tartotta a vonalat. Ekkor jött a páncélos áradat, nagy ellentámadás - és visszaszorították a frontot. És mégis január 5-re a falu teljes kiürítését rendelte el egy SS parancsnokság. Ők ugyan 800 németet kerestek, és először azokat akarták elvinni, holott 600 embernél több összesen se volt. De senki se akart menni, most még a leglelkesebb németek is jámbor magyarokká szelídültek. Próbáltuk menteni, amit lehet. 5-én d. e. 10 órára kellett volna a lakosságnak indulnia. Jegyző nem volt, [a] bíróra ráijesztettek, elvesztette fejét, csak a plébános tartotta a lelket. Jelszó volt: nem megyünk német parancsra, akármi is lesz. A kísérletet abbahagyták, de d. u. 3-kor 10-12 fegyveres SS katona járt házról-házra a falu végétől, pont a magyar részről erőszakkal hajtotta ki a népet, mint a barmot, holmijukat kocsira dobták és vitték Kisbérre, az állomásra, onnan irány Németország. Állítólag bírónk aláírta a kiürítési parancsot, ő el is távozott hamar a faluból. A községben magyjajr katonaság is volt, nálunk lakott a parancsnokuk. Nála panaszt tettünk, segítséget kértünk, de ő azt válaszolta, nem tehet semmit. Sőt kért, hogy értessem meg a néppel, menjünk önként, ez parancs, de csak katonai okokból hátrább kell mennünk egy időre, és nem Németországba. így más mód nem volt, azt határoztuk, megyünk, de senki nem megy vonatra, mert gyanús, hanem ahová tudunk, de itthon maradunk, lehetőleg a környékben... Magam is négy km-re levő katonai telepen kaptam helyet súlyos beteg édesanyámmal és 83 éves nagyanyámmal. Onnan csaknem minden nap bent voltam a faluban, és jan. 23-án ki is jártam, hogy a lakosság visszatérhessen, mert már a front 30 k[m]-el visszanyomódott. A lakosság boldogan sietett vissza, de bizony a nincstelenségbe és a lakhatatlan házakba. Az első elhurcoltak közül mégis 2 5 családot vittek el vonattal, azok között azonban olyanok is voltak, kik nem is bánták, hogy elmehettek. A német katonaság elvitt mindent, ami a föld felett volt, a magyarok pedig felkerestek a kiürítés alatt a föld alól is minden elásott holmit. így az oroszoknak nem igen maradt csak annyi, amit már március 19-ig beszereztünk. A sok hiányzó ember helyére iparkodtunk munkás és magyjajr népet hozni. így telepítettünk ide ideiglenesen Kocsról kb. 65 székely-csángó családot. Ebben nagy szerepem volt, mert jónak gondoltam több okból. Tiszta katolikus nép, nagycsaládosok, igavonójuk is volt, és magyarok, hazátlanok. Sajnos ezért a község egy részének neheztelését vontam magamra, mert sokan szerették volna az eltávozottak mindenét maguknak megszerezni rokoni és egyéb címeken. Részben nem szívesen vették a magyarok betelepítését érthető érzelmi okokból. Végül maguk a székelyek sem viselkedtek jól, mert sok mindenhez hozzányúltak, talán szükségből, de mégis rossz néven vették tőlük, pedig nem ők kezdték. Maga a lakosság kezdte el a másokénak eltulajdonítását, amiben nagyon szomorú eredményeket mutattak fel. Ennyire nem hittem volna, hogy kivetkőznek az emberek becsületükből. Jobb lenne erről nem is emlékezni. Ez a jelenség még máig sem szűnt meg, mert csúnya veszekedések vannak, mivel a hazatérők sok mindenét egyszerűen nem akarják visszaadni mások. A második veszedelem könnyebben múlt el, nem igen menekültek el, csak ifjúságunk állt be a magyar katonasághoz, de leventéinket sikerült megmentenünk az elhurcolástól. Március 19- előtt már menekülésszerűen távoztak a német és magyar katonák is. Tudtuk, hamar eljön a nehéz idő, rajtunk is átszánt a háború ekéje. Szerencsére lövés nélkül, simán estünk át a fronton. Március 19-én este 6 órakor jöttek be az oroszok, panasz súlyosabb fokban nem lehet, lehetett ellenük. Emberéletben nem esett kár. Leányaink nagy része megmenekült, ha nehezen és 106
