Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Bence Erika: Kakuk Marci rokona (Kerékgyártó István: Fecske Milán élete, jó sora és viszontagságai)
98 A regény legsikerültebb fejezetei – feltehetően a szerző eredeti szándékával ellentétben – mégis inkább a kocsmaregény könyveiben jönnek létre, és Fecske Milán hazai kalandjait beszélik el. Ezeknek leggyakoribb színhelye Pepe zugkocsmája, ahol – mint egy Krúdy-, Tersánszky- vagy Hrabal-regényben – a legkülönfélébb habókosok, fura alakok képezik a törzsvendégi gárdát, csupa lecsúszott anekdotahős, nagybeszédű vagy épp hallgatag alkesz. Itt van Anasztázia, egy városi ügyvéd felesége, aki halálosan szerelmes a kocsmárosba, de a férjétől sem bír elválni, Teve, akit a púpja miatt neveznek így, a kecsketenyésztő Mekk, aki csak annyi állatot tart, hogy ne kelljen sokat dolgoznia, még ha fölös haszna nem is származik belőle, a nőkért rajongó, aluszékony Zsiga tizedes, a horgász és kártyás Cékla bácsi, a mindig együtt járó, de egymással is alig beszélgető Göthös és Pónis páros, a hirtelen nyugdíjazott, széles műveltségű Paragráf, az egykori bíró. Valamennyien egy-egy komédiába oldott sorstragédia szereplői. Nem hiányzanak Fecske életéből sem a tragikomikus történetek; számos anekdota hőse maga is. A társadalmi ranglétrán való lecsúszása a főiskoláról való kitiltásával veszi kezdetét. Oroszórán, a nyelvi laborban ugyanis úgy mond bele egy trágár és sértő viccet a mikrofonba, hogy azt hiszi, a tanárnő nem hallhatja. De a Zsák Bercivel együtt kipróbált vendéglői pincérkedés, a csigatenyésztés, ami miatt még állattenyésztői tanfolyamot is végeznek, és a képviselői választási kortesút is tele van szomorúan vicces anekdotával. A kocsmatörténetek legemlékezetesebb pillanata Kövér Rózsi, a leghatalmasabb mintaponty szomorú halála. A helybéliek ugyanis csak jeleket vésnek a farkába, de visszadobják a tóba, míg egy vidéki horgász – akivel alaposan leszámolnak a helyiek – kifogja és feldarabolja. Szabályos temetést rendeznek és emléket állítanak neki. Fecske Milán idősebb korára hatvan országban is jár, de ezekből csak a franciaországi, az észak-európai és az indiai/tibeti kalandjait meséli el, amikor már a spanyol határ közelében, egy kimondhatatlan nevű kisvárosban él régi szerelme, Anne-Marie oldalán, kecskesajttal kereskedik, csicsókát termeszt és a környék legismertebb – gyógyászati célú – ürülékdonorja: „szardonor”, ahogy magát nevezi. Fiatalkora élményeit részletező igénnyel, igen sok öniróniával és humorral adja elő, bár a mesélés intenzitását és erejét nem tudja folyamatosan fenntartani: olykor egyszerűen „leül” az elbeszélés, monotonná válik, vagy egyszerű útirajzba megy át. Néha észbekap és megjegyzi: „...hát nem útkönyvet akarok én.” Érdekes, hogy útinaplójának nem az egzotikus ázsiai vidékekre kalauzoló részei a legerősebbek. E fejezetekben ugyanis elmerül a szegénység és a nyomor, a társadalmi igazságtalanságok, pl. a páriakasztba tartozók számkivetettségének részletezésében, vagy a hindu és buddhista vallási közösségek szokásainak ismertetésében. Bár itt is akad emlékezetes kalandja, például egy luxusbordélyban tett látogatása, amelynek hatása nem a kimaxolt, hanem az elmaradt szexuális kaland körülményeinek leírásából fakad. A nyugat-európai kalandok elbeszélése rendre akkor zuhan mélypontra, amikor idegenvezetőként, és nem utazóként viselkedik a narrátor, így amikor az amerikai
