Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
36 Lépjünk hát túl a neveken. De ha úgy tetszik, engedelmével számomra ön mindazokat a neveket viseli, amelyekkel a férfiak élnek, hogy a számukra a legszebbet és legkedvesebbet megjelöljék... Nem? Hát ennyi engedményt sem hajlandó tenni nekem? Rendben, akkor nem adok önnek semmiféle nevet. Maga lesz az én X kisasszonyom, vagyis minden és semmi egyszerre. Elvégre a nevek, hiába keressük az etimológiájukat, önmagukban még semmit sem jelentenek. Sándorok és Júliuszok sokasága látott már napvilágot, akik sem nagyok, sem cézárok nem voltak, és elkezdtek cidrizni, ha megpillantottak egy egeret. Ahogyan elálló fülű, krumpliorrú Júliák és Oféliák is szép számmal megfordultak már a világon. Engem személy szerint Armandónak hívnak, na és mit gondol, milyen vagyok? Na, milyennek képzel? Úgy véli talán, hasonlítok arra az Armandra, aki lángra gyújtotta Marguerite Gautier szívét? Azt hiszi, tüzes tekintetű, fekete hajú fiú vagyok, zselézett bajuszkával és világító fogsorral? Igen? Hát nem, kisasszonyka, ön tökéletesen téved: szőke vagyok; akár svédnek is nézhetnének, már csak kétméteres testmagasságom miatt is. Így van, kedves barátném, néhány milliméter híján elérem a két métert. Cipő nélkül, természetesen. Családi örökség; apám több mint kétméteres volt. Persze minden relatív: azoknak az aprócska bennszülötteknek a szemében, akik a Nepoko folyó mentén élnek, szinte olyan vagyok, akár egy szörnyeteg. A dinkák számára ellenben, akik a Bahr el Gazal-térségben élnek, a Kék- és a Fehér-Nílus összefolyásánál, átlagos testmagasságú embernek számítok. Nem, nem, kisasszony, nem kosárlabdázom; ahhoz, hogy ezt a sportot gyakorolhassam, még egy kicsit magasabbnak kellene lennem. Ellenben lovagolok. Sok éve kezdtem, az első leckéket még a szüleim várkertjében vettem. Hát igen...! Még most is emlékszem apám büszke mosolyára, amint a fejlődésemet figyelemmel kísérte. Édes istenem! Hány év is telt el azóta? Tizenöt? Húsz? Ó igen, az idő nagy úr...! Ugye megbocsátja, kisasszony, de olykor az ember minden látszólagos ok nélkül óhatatlanul visszatekint a múltba. Felidézzük a letűnt korokat, s szívünk hatalmas temetővé válik; magányunk pedig még inkább elmélyül. Bizony, kisasszonyka, bevallom, hirtelen elszontyolodtam; legszívesebben sírva fakadnék. Lehet, hogy az idő miatt. Ezek az esős délutánok nosztalgiával töltik el a szívünket, s olyan bűnökért sírunk, amelyeket el sem követtünk. Hát igen...! Az ilyen estéken, amikor odakint kopog az eső, és a szél az utolsó leveleket is lesöpri a fákról, csodálatos lehet egy önhöz hasonló nő közvetlen közelében lenni, aki fáradhatatlanul duruzsolja a fülünkbe, hogy az ősz még nem jelenti a véget, csupán szükségszerű kapocs az új tavasz felé. Szóval egy olyan asszony, aki csókokkal halmoz el, és képes meggyőzni bennünket arról, hogy most is ugyanolyan erősek vagyunk, mint rég. Ne féljen, kisasszony, nem akarok ismét túllőni a célon, ám ahányszor csak elhallgatok, és meghallom a lélegzését a vonal túlsó végén (amint ajkával a kagylót súrolja), borzongás fut végig a gerincemen, a tarkómtól a farkcsontomig, már megbocsásson... Igen, igen, hallom a susogását, és őrült gondolatok suhannak végig
