Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
29 kisasszonyka! Nem érdemes! Biztosíthatom róla, hogy eljön még a nap, amikor a férfiak is belefáradnak a harcba. Attól a perctől kezdve megvizsgálhatjuk lelkiismeretünket, és megbánhatjuk bűneinket, míg egyszer csak üt majd az ítélet órája. Ki vagyok én? – kérdezzük majd magunktól, kétségbeesetten, azon a napon. Talán csak egy nyomorult vadász volnék, aki hasztalan kínlódik a dzsungel közepén, ahol több a vadász, mint az oroszlán? Mi értelme tovább vesztegetnem az időmet, ujjammal a ravaszon, az aranyoroszlán lépteit lesve, aki úgysem bukkan fel soha? Nem volna ideje búcsút inteni végre? Vajon nem csupán konokul halogatom a lemondás keserű, válságos pillanatát? De ön, kisasszony, talán nem is hallott még erről a bizonyos aranyoroszlánról, úgyhogy elmondanám, hogy egészen egyszerűen egy különleges oroszlánféléről van szó. Hogy világos legyek, ez az oroszlán valójában nincs is aranyból, csak így különböztetjük meg jelképesen a többi oroszlántól – azoktól a közönséges oroszlánoktól, amelyek valójában nem is érdeklik igazán a rátermett vadászokat. Ez a kiváló vad azonban tündököl, mint a nap, a dzsungelben bolyong, és a farkával elsöpri önnön nyomát. A leghozzáférhetetlenebb helyeken lakozik, és nyitott szemmel alszik. A nőstény halott kölyköt hoz a világra, ám nem törődik bele, s tovább őrzi csemetéjét három napon át. A harmadik napon megérkezik az apa, rálehel kölyke ábrázatára, és életre kelti. Hát el tudja képzelni, kisasszony, hogy ezek után egy vérbeli vadász, aki tisztában van eme oroszlán létezésével, beletörődik abba, hogy más oroszlánokkal csatázzék? Természetesen nem, már hogy is törődhetne bele?! Bizony engem is csak az aranyoroszlán érdekel. Sőt, még tovább megyek: minden egyes levadászott átlagoroszlán valójában csak újabb ok a csalódásra és a reményvesztésre. Igen, igen, tökéletesen igaza van: igényes ember vagyok. Mindig is ez volt a vesztem. De vigyázzon, félre ne értse a szavaimat, ez még nem azt jelenti, hogy néhanapján – ha pusztán azért is, hogy megcsiklandozzam a ravaszt – ne lőnék sokkal jelentéktelenebb példányokra... Azt mondja, foglyokra? Nem, nem, soha nem lőnék fogolyra, ezt a madarat meghagyom a vasárnapi vadászoknak. Most meg miért nevet, kisasszonyka? Bevallom, meglepett; nem számítottam erre a kérdésre. Elfogadom, hogy mások fogolyra vadásznak; jogában áll mindenkinek, de én akkor sem tennék ilyet. Nem, nem, mezei nyúlra sem lövök, se üregire, de még fácánra sem. Nem is szabadna ilyeneket kérdeznie, mert a végén még meg talál sérteni. Vagy kifejezetten ezért csinálja? Talán kezdem már untatni, és így akar rákényszeríteni, hogy letegyem a kagylót? Nem? Esküszik, hogy nem untatom? Hát ez csodás, nem is képzeli, hogy megnyugtattak a szavai! Mivé is lennénk, mi férfiak, ha olykor egy-egy asszony meg nem hallgatná a vallomásainkat? Be kell vallanom, kedves barátném (könyörgöm, engedje meg, hogy így szólítsam!), hogy ebben a szent pillanatban, amint önhöz beszélek, és tudom, hogy figyelmesen hallgat, úgy érzem, mintha az ölébe hajtanám a fejem, maga pedig lágyan simogatná a homlokomat. Nem tudom, meddig terjed majd a megértése; elborzaszt a gondolat, hogy netalántán félreérti szavaimat; de be kell vallanom,
