Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)

30 valójában nem is remélem, hogy megért. Nem kívánhatok ilyen sokat. Megelégszem a tudattal, hogy legalább meghallgat. Igen, igen, talán meglepő, de kielégít maga a gondolat, hogy ebben a percben a város valamely rejtett pontján, itt, ahol az embe­rek már fel sem ismerik egymást, egy imádni való kis személy a vonal túlsó végén figyelmesen hallgatja mindazt, amit egy ismeretlen mond neki, s aki mellesleg valóban kitárta előtte a szívét. Igen, hát persze hogy ön az az imádni való kis sze­mély, ugyan ki más is lehetne? Maga, kedves barátném, aki egész biztosan gyönyö­rű hölgy. Az előbb, ki tudja, miért, picinek és törékenynek képzeltem. Azt hiszem, közvetlenül azután, hogy megkérdezte, fogolyra is vadászom-e. Igen, igen, ahogy mondom (már nehogy zokon vegye), aprónak és áttetsző, pihés bőrűnek képzel­tem, nagy, karikás szemekkel, hosszú, fájdalmas menstruációs ciklusoknak kitéve. „Egész biztos (mondtam magamban, miközben éppen azt mesélte, mennyire ked­veli a foglyot vinaigrette mártásban), egész biztos ott kuporog egy szolid kis fonott széken, az ablak mellett, amely a belső udvarra néz.” Most azonban lehunyom a szemem, és puha bársonypárnák közt látom, s királynői tekintete (vagy inkább hercegnői, hiszen úgy tűnik, ön még nem ismeri a királyát) lustán kószál a kerti viaszlevelű loncok között. Ezekben a percekben, kisasszony (és megint elnézését kérem, ha úgy találja, hogy kissé túllőttem a célon), még azt sem tartom kizártnak, hogy ön fölötte áll bárminemű fiziológiai rabszolgaságnak, épp ezért ideális társa lehet a faunnak. Jó, jó, elismerem, talán egy kissé idealizáltam a személyét; lehet, hogy így történt, de vállalom a kockázatot. Elvégre a magához hasonló asszonyokat már az ősember is idealizálta. Ne csodálkozzék hát, ha azt mondom, hogy néhány napon belül, miután visszatértem Afrikába, izgató lélegzése (mert miközben magához beszélek, az ön lélegzése határozottan izgatónak tűnik számomra) meg­édesíti majd magányomat a forró trópusi éjszakákon... Bizony, drága barátném! Ha tudná, micsoda éjszakák azok! Ha tudná, milyen ott az égbolt és milyen mély csend honol, amelyet csak olykor szakít meg egy-egy mogorva tigris bőgése! Igen, kisasszony, jól hallotta, tigrist mondtam. Afrikában is vannak ám tigrisek. Vannak bizony, sőt, akár még többen is lehetnének. Kamerun őserdeiben kifejezetten elterjedtek. Na persze nem őshonos tigrisekről van szó, de hát elvégre (és ez a leg­fontosabb) ugyanolyanok, mint az indiai tigrisek. A magyarázat egyszerű: bizo­nyára jó néhány évvel ezelőtt egy tigrispár megszökött egy Casablancában vendég­szereplő cirkuszból. Átkeltek a nagy sivatagon, az őserdőben kerestek hajlékot, s ott szépen szaporodásnak eredtek. Egymás szemébe néztek, és elhatározták, hogy attól kezdve ez lesz a hazájuk. A két hatalmas tigris mélyen egymás szemébe nézett, pillájuk se rebbent, s borostyános pupillájukkal mély, kifürkészhetetlen pillantást váltottak... El tud képzelni efféle csodát, kisasszonyka? El tudja képzelni a pompás fényjátékot vad szemüregük mélyén? Hát ebben rejlik, kedves barátném (a távolságot nem számítva), a saját problémám. Jómagam is az őserdőben teleped­tem meg (én egy másféle cirkuszból szöktem meg, nem a tüzes karika meg az ostor

Next

/
Thumbnails
Contents