Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
28 önnön kietlen pusztaságaira veti... Úgy véli talán, hogy kifejezésmódom inkább költőre, semmint vadászemberre vall? Lehetséges; talán költő vagyok, ki oroszlánra vadászik; legalábbis oroszlánvadász, aki nem osztja azt a szemléletmódot, hogy az élet csupán a trófeagyűjtésből áll. Bizony, bátran elhiheti, vadász vagyok; jó ideje oroszlánokra vadászom már. Hogy miért választottam ilyen kockázatos mesterséget? Hát erre nem tudnék pontosan válaszolni; mondhatnám, hogy egy áldatlan szerelem következtében, s megnyugodhatnék, de ez így nem volna igaz. Nézze csak, kisasszony, a férfiak életében kiszámíthatatlan erők sora dúl, melyek olykor támogatják és kiegészítik egymást, máskor azonban összecsapnak. Gondolhatja, hogy a végeredményt sokszor nem könnyű megmagyarázni. Tényleg tudni szeretné, miért határoztam úgy, hogy Afrikába vonulok? Erre sem adhatok egyértelmű választ. Talán a város iránti undor következtében, mely akkor támadt bennem, miután sorra elveszítettem a legjobb barátaimat. Bizonyára a veszély kihívása is befolyásolt, a kalandvágy, az ismeretlen csábítása. Tudja az ördög... Mindenesetre vegye figyelembe, hogy jómódú családba születtem, de nem sokkal a huszadik születésnapom után egy váratlan katasztrófa folytán elárvultam, és gyakorlatilag teljesen elszegényedtem. Ha jól meggondolom, úgy hiszem, ekkor határoztam el, hogy hivatásos vadász leszek, bár a végleges döntés csak néhány évvel később született meg bennem. A vadászat iránti szenvedély persze már sokkal régebben feltámadt a szívemben. Képzelje csak, még tizenkét éves sem voltam, amikor egy öreg kétcsövű puskával megtanultam seregélyre lőni a szüleim kastélyparkjában. Meglepi, milyen koraérett gyerek voltam? Esetleg azon lepődött meg, hogy a szüleimnek kastélya volt? Jó, lehet, hogy egy kissé eltúloztam a dolgot, és helyesebb volna azt mondanom, hogy egy öreg, erődítményszerű vidéki házat birtokoltak; afféle csipkés fallal körülvett, ódon udvarházat, amilyenből még manapság is akad jó néhány ebben az országban... A szüleim halála után mindenesetre ezer szívbemarkoló emléket hagytam magam mögött, és új horizontok reményében távoztam. Látja, kisasszony, ez is éppolyan átlagos történet, mint a többi, mert alapjában véve én is csak átlagembernek tartom magam – se jobbnak, se rosszabbnak azoknál a fiúknál, akiket maga ismer, s akik bizonyára gyönyörű virágcsokrokkal halmozzák el. Hogyan? Azt mondja, önnek senki sem küld virágot? De hát hogyan is hagyhatnak virág nélkül egy ilyen lányt, mint maga? Idáig fajult volna a város férfilakosságának figyelmetlensége? Talán nem tudják, hogy olykor, naplementekor a virágok felsóhajtanak, és lélekké változnak? No de ne beszéljünk többet a személyes problémákról, mert bennem is felszakadnak a sebek. Ha megadja a címét, ígérem, holnap kap egy tucat rózsát. Ilyeténképpen viszonzom majd a kedvességét, amiért meghallgatja a sirámaimat. Egy olyan férfi sirámait, aki néhány röpke napon belül már az őserdő mélyén leledzik majd, s ártatlanul várja a bölény támadását, vagy épp egy oroszlán nyomába szegődik. Vagy isten tudja, miféle dúvad torkában küzdök majd az életemért... Jaj, azért el ne szomorodjék nekem,
