Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
27 fényét a mólón sétálgató emberekre? Az a drága barátom, kisasszony, még a rovarokat is szerette (amelyekkel szemben szinte mindenki legyőzhetetlen undort érez), és nemegyszer megvallotta, hogy esténként csótányok tömött sora várja az ajtóban, és olyan örömmel billegetik felé a csápjukat, ahogy a kutyák csóválják a farkukat. Szóval azt akartam mondani, hogy ezek a barátok sorra eltünedeztek, egyenként köddé foszlottak saját mágikus világukban, engem pedig magamra hagytak. Persze nem haltak meg valamennyien; néhányan közülük megházasodtak, ezekkel azonban már nem törődöm. Ahogy ők sem törődnek énvelem. Tudja, hogy van ez a nős férfiakkal: más szemszögből látják a dolgokat, és nem foglalkoznak többé az agglegény cimborákkal. Hogyan? Mit mond? Úgy véli, hogy én biztos irigylem azokat az agglegény barátaimat, akiknek sikerült megnősülniük? Nem, nem, szó sincs róla! Felebarátunk boldogsága vagy szerencséje láttán irigységérzetünk támad, de nem hinném (és ezt tiszta szívemből mondom), hogy a házasság ténye önmagában irigységre adhatna okot. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy ebből a városból kikoptak a barátok, s ha három hónap múltán visszatérek, rám tör a magány, még mielőtt kicsomagolnék... Két óra sem telik belé, máris tudom, hogy ott a helyem a dzsungelben. Igen, igen, persze, most már biztos rájött, hogy agglegény vagyok, és családom sincs... De nem panaszkodom; a sors gyakorta siet a magányos férfiak segítségére. Mert hát elvégre, kisasszonyka, a sors vezette félre a kezem, amikor nem a Bolongói Konzulátus számát tárcsáztam. Oda tettem az ujjam, ahová nem kellett volna, és egyszer csak meghallottam a hangját... Elhiszi, ha azt mondom, hogy attól a naptól kezdve féltve őrzött kincsként rejtegetem a számát? És most elárulok egy titkot: ma reggel háromszor is hívtam, de senki sem vette fel. Talán egyedül él... Eltaláltam? Valóban egyedül él? Családja sincs? Ó, ne szomorkodjék, kisasszony; gondoljon arra, hogy a sasok is egyedül röpülnek, csak a varjak szállnak csapatosan. Nekünk, úgy látom, a sasok sorsa jutott. Törődjünk hát bele. Mi, férfiak (és persze a nők is) születésünktől fogva meg vagyunk bélyegezve, és semmi értelme lázadoznunk a végzetünk ellen. Én vakon hiszek a sorsban, és a poétával együtt vallom, hogy a dolgok sokkal hamarább lejátszódnak bennünk, mint ahogy valójában megtörténnének. Már Szent Máté is megmondta, hogy valamennyi hajunk szála megszámláltatott. Egyesek vetnek, mások aratnak. Holnap ilyenkor én már például visszafelé repülök Etiópiába; számomra egyedül ott terem babér. Igen, jól hallotta, holnap ilyenkor már majdnem földet érek Addisz-Abebában. Európai tartózkodásom ezúttal nagyon rövid lesz. Azért jöttem, hogy elintézzek néhány apróságot, s dolgom végeztével nincs, ami itt tartson ebben a városban. Azt kérdi, hol van Addisz-Abeba? Messze, nagyon messze, de a távolság nem számít. Ám nyugodjék meg, legyek bárhol, tudni fogja, hogy holnap egy férfi önre gondol, és a hangja után sóvárog. Igen, higgye el! Önnek különösen bársonyos a hangja, és ez nem valami olcsó bók – nem vagyok a bókok embere. Alapvetően félénk típus vagyok, aki zárkózottan él, s lelki szemeit szinte örökké
