Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
26 Na végre! Végre eszébe jutottam! Hát persze! Képtelenség is lett volna, hogy elfelejtsen! Igen, igen, Armando Duvalier! Elvégre nem bővelkedik a világ oroszlánvadászokban. Tudja, kisasszony, megígértem, hogy miután visszatérek Bolongóból, újra felhívom, és tessék! Én olyan ember vagyok, aki tartja a szavát. Tegnap reggel érkeztem, de ma estig egyetlen szabad percem sem volt. Hát újra együtt vagyunk... Mondja csak, hogy s mint mennek a dolgai? Na, nyert a lottón? Csak nem azt akarja mondani, hogy egy milliomos hölggyel beszélek, aki már csomagol is a világ körüli útjára? Hogy nem nyert? Nem szegődött ön mellé a szerencse? Na ne aggódjon, majd legközelebb... Ismeri a mondást: hiába kelünk korán, ha elhagy a szerencse... Vigasztalódjunk azzal, hogy legalább jól szolgál az egészségünk. Valaki egyszer azt mondta, hogy az egészség a legfőbb szabadság. No persze nem csak testi egészség van ám a világon; létezik egy másféle szabadság is, amely épp olyan fontos, mint a másik, s ez nem más, mint a lelki szabadság. Hát igen... Higgye el, a nosztalgiázás és a búskomorság igen súlyos betegségek! Jól ismerem a tüneteket! No azért nehogy azt gondolja ám, hogy afféle menthetetlen sóvárgó vagyok, aki folyton csak sápítozik. Szó sincs róla. Épp ellenkezőleg, a tettek embere vagyok: nem engedhetem meg magamnak a sóhajtozást. Csak az a helyzet, bevallom őszintén, hogy ahányszor csak visszatérek Afrikából, egyedül érzem magam a nagyvárosban. Volt idő, amikor csak úgy dúskáltam a barátokban. Kedves, szórakoztató emberek vettek körül, akikkel tökéletesen azonosultam. Olyan egyének, akiknek a viselkedése és gondolkodásmódja a polgárság fokmérőjével mérve talán nem bizonyult kellőképp hagyománytisztelőnek (már ahogy azokhoz a problémákhoz közelítettek, amelyekkel a társadalom valamennyi tagjának szembe kell néznie), én azonban éppen ezért találtam őket felettébb elbűvölőnek. Emlékszem például T. P.-re, aki gyönyörű verseket faragott prímszámokból, egy boabőrön aludt, és serdülő lányokat imádott, akiket skarlátvörös pillangókhoz hasonlított. Emlékszem J. J.-re is, aki egy kosárlabdameccs közepette csodálkozva fedezte fel a tévében, hogy valamennyi fekete játékos hosszú fehér árnyékot vet a földre. És végül, de nem utolsósorban R. R.-re is emlékszem, aki szinten egyedül élt (igazság szerint az összes barátom egyedül élt) egy háromszáz négyzetméteres lakásban, emberi tekintetű macskák koszorújában, akik apjukként tisztelték, és szenvedélyesen szerették őt. Bizony, még most is sokat gondolok az én hőn szeretett, drága P. R.-emre! Ha tudná, hány éjszakát virrasztottunk át Istenről és az örökkévalóságról merengve! Ha tudná, hány titkot osztottunk meg egymással a doromboló, figyelmes macskák körében, miközben odalent rendőrsípok és szirénák szóltak! Tudja, kisasszony, P. R. mélységesen szerette az állatokat, és rájött, hogy ezek a meg nem értett teremtmények, akiknek nem adatott meg a szó hatalma, szintén óriási szükségét érzik az emberi szeretetnek. Mit gondolsz, Armando, kérdezte, miért élnek a polipok partközelben, kőhajításnyira a kis halászfalvaktól? Mit gondolsz, miért kapaszkodnak a sziklákba teliholdkor, és vetítik nagy, foszforeszkáló szemük
